Poszáta tanösvény Izsák - Soltszentimre, ökotúra a Kiskunsági Nemzeti Parkban

A Kolon-tónál működő Madárvárta a kiskunsági ornitológiai kutatások bázishelye. A területen programszerűen folyik a nádi énekesmadarak és vízimadarak vonulás-kutatása. Az Igazgatóság a Kiskunsági Madárvédelmi Egyesülettel közösen madármegfigyelő- és gyűrűző táborokat, valamint madármegfigyelő programokat szervez, melyekre előzetes időpont-egyeztetés alapján lehet jelentkezni.

A közeli Soltszentimre páratlan látványossága egy XIV. századi erődített templommaradvány, a Csonkatorony. A puszta közepén álló építmény mellett húzódó kanális, egykor a templomhoz tartozó vizesárok része lehetett. A sárga sáv jelzésű turistaút szintén érinti ezt a látványosságot is.

Állomások:
1. A tó feltöltődése
2. A nádas
3. Partmenti zonáció
4. Vízi élőlények
5. Madárvilág

A Kolon-tó a Kárpát-medence halban és vízimadárban gazdag tóláncolatának tagja volt. Az itt élők halásztak, a környező réteken legeltettek, vadásztak. A nádas egyúttal menedékhelyül szolgált, jól ismerték a járható utakat. A Bognár tanya egy halász család lakhelye volt. Ők még megmártózhattak a tó vizében, sőt a megélhetést is a tó biztosította. A Duna-völgyi Lecsapoló Csatorna (népi nevén Átok-csatorna) megépítése előtt minden ér, minden lapos megtelt vízzel, a víziállatok birodalma volt.

A környéken élők szerint leggyakrabban a következő halak kerültek elő: az emberi tápláléknak nem alkalmas lápi póc, illetve sok csík, keszeg, kárász, compó, csuka és ritkábban harcsa is.

Igen elterjedt volt a csíkászat. Íváskor használták a halászati törvény által tiltott háromágú szigonyt, de vasvillával is helyettesítették. Nyáron a leapadt vízben a csíkszedőt használták. …”Télen a nádvágás után a csík kikaparja a jeget, levegőzni akar. A csíkász itt léket vág, a helyet gyalászkával kitisztítja, 3-4 csíkvarsát egymásnak szembeállít, s hagyja a léket befagyni. A csík betéved a fogdába ”- mesélték az idős helybéliek. A piacon a csíkot nagyon keresték, kedvelt eledel volt.

Szerencsére a Kolon-tó napjainkban is fontos élőhelye két fokozottan védett halfajunknak, a lápi pócnak (Umbra kramerii) és a réti csíknak (Misgurnus fossilis). Herman Ottó a következőket írja a réti csíkról: „Nemcsak túrja, hanem tartózkodásul is választja az iszapot. Kemény életű lévén, megmarad olyan vízben is, amelyben már a kárász sem élhet meg, s hogy a holt vízen kifogjon, koronkint felszáll a színére, levegőt szippant. (…) A nagyja 30 centiméternyi hosszúságú. Húsa lágy, iszapízű, de jófajta káposztában főzve az úri népnek is eledele.”

A területen öt éve programszerűen folyik a nádi énekesmadarak és vízimadarak vonuláskutatása.

A sokrétű kutatási tevékenységek közül legjelentősebb a nádban előforduló énekesmadarak egyedi jelölése, azaz gyűrűzése.

A madarak lábára erősített fémgyűrűt egy dán középiskolai tanár, Mortensen alkalmazta először. Hazánk Herman Ottó szorgalmazására, Dánia és Németország után harmadikként csatlakozott a gyűrűző mozgalomhoz. Az elv rendkívül egyszerű. Minden gyűrűn látható egy felirat, amely az adott ország kódját és egy sorszámot tartalmaz. Amennyiben a meggyűrűzött madarat vonulása során újra befogják, képet kapunk útvonaláról. Minél több ilyen adat áll a rendelkezésünkre, annál többet tudunk az adott faj vonulásáról, így megvizsgálhatjuk az ezeken az útvonalakon szükséges védelmi teendőket.

A madarakat vékony hálóval fogjuk be, szabadon eresztésük előtt megmérjük a testsúlyukat, szárny- és farok hosszukat, megvizsgáljuk a vedlést, általános kondíciójukat. Képet kapunk a fajok szabadban elért életkoráról, a párok összetartásáról. Az így szerzett tapasztalatok, adatok gyarapítják a madártani ismereteket.

A gyűrűzést csak speciális gyűrűzővizsgával rendelkező személyek végezhetik. A Madárvárta nyári gyűrűző táboraiban minden érdeklődő betekintést nyerhet az itt folyó munkába.

Az Izsáki Madárvártán évente rendszerint több mint 20 000 egyedet gyűrűznek a szakemberek, a legtöbbet a hazai gyűrűzőállomások közül. A legnagyobb számban befogadott fajok a cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus), a fülemülestike (Lusciniola melanopogon), a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) és a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus).

A Kolon-tó területének nagy része ma összefüggő nádas. Rendkívül fontos szerepet tölt be a vizek tisztításában, élőhelyet biztosít, közvetett és közvetlen táplálékforrás az itt élő fajok számára. A nád szerveiben sok nitrogént és foszfort képes megkötni, persze víztisztító képessége véges, hiszen túl sok nitrogén hatására rothadásnak indul. Az éveken át korhadó és újuló nádtömeg, az ún. avas nád a vízimadarak háborítatlan birodalma. Egy nádszálat megvizsgálva, annak minden szervén, a gyökerétől a virágzatáig rengeteg ízeltlábú fajt találunk, amelyek fontos láncszemei a nádasban kialakult táplálékhálózatnak.

A nádasok életközösségét, fajgazdagságát erősen befolyásoló emberi tevékenység a nádaratás. Szinte fel sem lehet sorolni, hogy mi mindenre használták a nádat elődeink. Ebből készítették a ház falát és tetejét, a bölcső és olykor a koporsó fenekét, de még hidat is csináltak nádból. A nádat fűtőanyagként is használták. A nádat télen, jégen aratták. A legegyszerűbb szerszám a gyalászka volt, ami egy nyélre erősített kaszapenge. Ennél bonyolultabb volt a tolókasza, melynek használatához két ember kellett. Az egyik a szerszámot tolta a jégen és a kávában összegyűlő két-három ölre való nádat szedte ki, a társa pedig a kévéket kötözte. A kévekötéshez gyékényt használtak. A nádat szánon hordták haza, majd az udvaron kúpba rakták.

A nád ma is értékes anyag a gazdaság számára, ezért a nádvágás jövedelmező tevékenységnek számít. A Kolon-tó nádasainak hasznosítása azonban teljes mértékben természetvédelmi szempontoknak van alárendelve. Az aratás így nem pusztán gazdasági célokat szolgál. Az aratással eltávolított nagymennyiségű szerves anyag révén lassítható a meder feltöltődése, a nádas kiszáradása. A nádvágással keletkező időszakos nyílt vízfelületek pedig jó táplálkozó helyet biztosítanak a tavasszal visszaérkező gémeknek. Azonban a helytelen eszközökkel , módszerekkel és helytelen időben végzett aratás óriási károkat okozhat a nádasban és annak élővilágában. Ezért a területen az élővilág megóvása érdekében a nádaratás térbeli és időbeli korlátok közé szorított, illetve a hasznosításnak bizonyos speciális feltételei vannak.

A múlt század első évtizedeiben a Kolon-tó nyílt vízfelületei drasztikusan csökkentek, szegényedett az élőhely, s így csökkent a fajok száma is /fajdiverzitás/. Ezért szükségessé vált sekély és mély vízfelületek kialakítása.

A mesterségesen kialakított 6,3 ha-os 1,4 m mélységű nyílt vízen úszó hínárnövényzet, tündérrózsa társulás alakult ki. A nyílt vízi madármegfigyelő helyen hosszabb időt eltöltve gyönyörködhetünk a terület jellemző madaraiban. A nád sűrűjében élők, azonban legtöbbször csak hangjukkal jelzik jelenlétüket.

A nádirigó /Acrocephalus arundinaceus/ legszebben májusban énekel. Hangja erőteljes „kara-kara-ki-ki-ki”. Életmódja nem olyan elrejtett, mint a nádiposzátáké, gyakran kiül nádszálak, bokrok tetejére. Áprilistól októberig figyelhetjük meg a nádiposzátákat is. A cserregő nádiposzáta /Acrocephalus scirpaceus/ cserregő énekét nappal és éjjel egyaránt hallatja. Hangja a nádirigóéra emlékeztet, de annál halkabb és dallamosabb. A fülemülesitke /Lusciniola melanopogon/ fülemüléhez hasonló énekével márciustól novemberig hívja fel magára a figyelmet.

Türelmesen, csendben várakozva a böjti réce /Anas querquedula/ és a kisvöcsök /Podiceps ruficollis/ is megfigyelhető a vízen. A guvat /Rallus aquaticus/ megpillantásához nagy türelemre van szükség, malacvisításra emlékeztető hangja viszont egész évben hallható. A bölömbikát /Botaurus stelláris/ is nehéz megpillantani, de mély, búgó, kéttagú bömbölése néha kilométer távolságra is elhallatszik. A törpegém /Ixobrychus minutus/ gyakran egy nádszálon kapaszkodva lesből, hirtelen csőrvágással fogja el táplálékait. A sűrű nádasba készíti fészkét a nyári lúd /Anser anser/.

Télire más fajoknak nyújt védelmet és táplálékot a nádas. A hajtások mentén legtöbbször a kék cinegét /Parus caeruleus/, a barkóscinegét /Panurus biarmicus/, a függőcinegét /Remiz pendulinus/ és a nádi sármányt /Emberiza schoeniclus/ találjuk, amint a levélhüvelyek alól, a hajtások gubacsából szedegetik ki a rovarokat.

Napjaink erdőgazdálkodásának jellemzője, hogy az erdőt alapvetően gazdasági haszonterületként kezelik, nem hagyják megöregedni a fákat. Pedig sok rovar, madár és denevérfaj számára fontosak a korhadó odvas fák nyújtotta búvóhelyek. Ezért a természetvédelmi területeken, ahol nem a gazdasági célok az elsődlegesek, a kidőlt, korhadó fák szerves részét képezik az erdőnek. Az odvas fák hiányát részben pótolni lehet mesterséges odúkkal, melyeket egyes odúköltő madarak illetve denevérek szívesen elfoglalnak.

A Kolon-tó környéki utakon, erdőfoltok, bokrosok környékén megleshetjük áprilistól októberig egyik legszínpompásabb madarunkat, a szalakótát /Coracias garrullus/, mely drótokon, boglyákon és nádkupolákon ülve kémleli a gyepet. Az erdők állandó és leggyakoribb harkályféléje a nagy fakopács /Dendrocopus major/.

A kilátóról a hatalmas összefüggő sásfoltokkal tarkított nádas tűnik a szemünk elé. A nád egyeduralmát a rekettyefűz /Salix cinerea/ bokrai törik meg. Kisebb mesterséges vízfelületek, hajdani tőzegbányák, csatornák szakítják meg az összefüggő növényzetet. Ezek adnak otthont a fehér tündérrózsának /Nymphea alba/ és a kolokánnak /Stratoides alloides/. Északról Dél felé zsombékosok /Caricetum elatae/ képeznek átmenetet az alacsonyabb és a magasabb térszintek között. Délre és Keletre kiszáradó lápréteket, kaszálóréteket és a nedvesebb élőhelyeken mocsárréteket látunk.

A nádasban a hazánkban költő összes gémfaj megtalálja életfeltételeit. A szürke gém /Ardea cinerea/ a nádasban lévő bokorcsoportokon fészkel, nappal gyakran a környező réteken szedeget. A hófehér nagy kócsag /Egretta alba/ a nádasban, bokrokon fészkel. A szürke gémmel együtt enyhébb teleken is megfigyelhetők. A kis kócsag /Egretta garzetta/ nemcsak méretében különbözik a nagy kócsagtól, de a fején 2-3 fehér hosszú dísztollat is visel. A vörös gém /Ardea purpurea/ nyaka gesztenyebarna, sötétebb, mint a szürke gém. Az üstökösgém /Ardeola ralloides/ tollazata halványsárga, a Kolon-tó értékes fészkelő gémje. Leggyakoribb gémféle a bakcsó /Nycticorax nycticorax/, melyek estefelé csoportosan indulnak táplálkozni. Hosszú kanál formájú csőréről könnyen felismerhetjük a kanalas gémet /Platalea leucorodia/, mely nevével ellentétben nem a gémfélék közé tartozik. Táplálékát sekély vízben, csőrét a víz alá merítve, ide-oda járkálva keresi. Röptében jól megkülönböztethető a nagy kócsagtól, mert attól eltérően nyújtott nyakkal repül.

A nádas felett imbolyogva repülő ragadozómadarak a réti héják. A barna rétihéja /Circus aeruginosus/ különleges nászrepülésében áprilisban gyönyörködhetünk. Madarakra, madárfiókákra vadászik, más madarak tojásait kiissza a fészekből. Nyár végén az egereket, pockokat is lekapja, szükség esetén békákat is eszik. A kisebb testű kabasólyom /Falco subbuteo/ szitakötőkre vadászik a nádas felett, de a nádasban éjszakázó fecskéket is elkapja. A fokozottan védett kerecsensólyom /Falco cherrug/ igen ritka, olykor-olykor láthatjuk a nádasban lévő fákon pihenni. Hatalmas csapatokban figyelhetjük meg a seregélyeket /Sturnus vulgaris/, melyek a nádasban éjszakáznak.

A tómeder déli harmadában egy, az 1930-as években telepített, tájidegen fafajokból álló erdő maradványait találjuk. Az akkor száraz tómederbe ültetett fák jelentős része mára már kiszáradt, és átadta helyét a meder visszatelepülő természetes vegetációjának. A tó nyugati oldalán fekete fenyő és akácültetvények vannak. A tájidegen fajok betelepítését szerencsére mára felváltotta a honos fajok telepítése.

A mesterséges ültetvények nem tekinthetők erdőnek, hiszen fajszegények, és azonos életkorú fák alkotják. Mivel általában nem őshonos fafajokból állnak, ezért ezek gyakran megváltoztatják a talaj minőségét. Mivel cserjeszintjük nincs, az aljnövényzet megváltozik, elszegényedik, s a gyomfajok válnak uralkodóvá. A Bikatorok homokbuckavidék természetes társulásait az előrenyomuló akácsarjak és egy behurcolt gyomnövényfaj, a selyemkóró veszélyezteti.

A sekély vizű Kolon-tóban is sokféle apró növény- és állatfaj talál megfelelő élőhelyet. A vízi és a parti növényzet víz alatti erdőkre hasonlít, melyek búvó- és táplálkozó helyeket biztosítanak az állatoknak. Sok itt élő szervezet kicsi és törékeny, némelyikük csak mikroszkóppal látható, de fontos alapját képezik a Kolon-tó táplálékhálózatának.

Ezen a helyen jó lehetőség nyílik a szabad szemmel is jól látható élőlények megfigyelésére. A vízirovarlárvák egy része ragadozó, egyes fajok algákkal táplálkoznak, néhányuk magasabbrendű növényeket fogyaszt. Jelentős részük detrítuszt, elhalt szerves anyag törmeléket eszik.

A kellemetlenkedő mocsári szúnyog az embert még nappal is gyötri. A nőstény szúnyogok petéiket a víz felszínére helyezik, a gyorsan fejlődő lárvák a baktériumokat, algákat szűrik ki a vízből. Oxigént a levegőből vesznek. A leggyorsabb röptű rovarok, a szitakötők léte is vízhez kötött. Lárvája mozdulatlanul várja áldozatát, s ha elég közel kerül, fogókészülékét olyan gyorsan vágja ki, hogy még az ebihalaknak sincs esélyük elmenekülni. Júniustól augusztusig figyelhetjük meg az óriás szitakötőt (Anax imperátor). Feje, tora zöldes, a hím potroha kék, a nőstényé halvány zöldeskék. A védett piros szitakötő (Leucorrhinia pectoralis) igen jelentős állománya él a Kolon-tavon. Szélcsendes, hullámzásmentes vízfelszíneken olyan felületi feszültséget képesek a vízmolekulák kialakítani, ami alkalmassá teszi a vízfelszínt arra, hogy egyes rovarok itt vadásszanak. A poloskák közé tartozó molnárkák (Gerris paludum) két pár hátsó lábukkal hajtják magukat előre, az első pár lábuk pedig a táplálék megragadására szolgál. A csillogó, fehér testű keringőbogarak (Gyrinus substiatus) erős evezőlábaikkal úsznak. A potroh végén lévő pici levegőbuborék segítségével rövid időre víz alá buknak. Ehhez különleges, kettéosztott szemükkel alkalmazkodtak. A szemük alsó részével a vízben, felső részével a víz felett látnak. Gyakran csapatosan köröznek a víz felszínén.

A vízi és mocsári növényzetet gerinctelen állatok közül főként a csigák fogyasztják. Az itt előforduló leggyakoribb fajok: a tányércsiga és a nagy mocsár-csiga, melynek háza tornyos, hegyesre kihúzott.

A tó vizében tömegesen él a gyűrűsférgek törzsébe tartozó orvosi pióca. A pióca igen érzékeny a víz szennyezettségére, ezért csak tiszta vizű tavakban él. Az állandó testhőmérsékletű állatok vérét szívja. Nyála véralvadás gátló anyagot tartalmaz.