Nyereményjáték
Játsszon és nyerjen!
Magyar Evezős Szövetség
Hotel Szieszta Sopron - Várjuk a Lövérekben
KeSzeCsüSzoVa
28 29 30 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Magyar Evezős Szövetség

A hazai evezőssport életéből aktuális információkról, érdekességekről szerezhetnek tudomást az érdeklődők a MESZ honlapján.

További információk


Még több a településen (Budapest XIV. kerület):

Evezés

Egyetemes áttekintés
Az evezősmozgás, mint bármilyen víziközlekedésre alkalmas eszköz emberi erővel történő hajtása, szinte egyidős az emberiség történetével. A táplálékszerzésért folytatott mindennapos küzdelemben a természetes folyó- vagy állóvízek eleinte akadályt jelentettek, amit először természetadta segítséggel (pl. úszó farönk), később különböző anyagokból készített járművekkel (pl. kivájt farönkkel, tutajjal, papírusz- vagy nádkötegekből összeerősített hajóval) küzdöttek le. Az emberi elme és az eszközkészítés fejlődése megmutatkozott a lapát használatában, a hajók formájának, felépítésének és anyagának változásában. A technikai tökéletesítés, a részletek finomítása, merész ötletek kipróbálása, új építőanyagok felhasználása napjainkban is tart, de az evezés lényege örök – cél továbbra is a hajó pusztán emberi izomerővel való hajtása! Ám ma már nem elsősorban létfenntartó szerepe van, hanem az egyik legegészségesebb sportággá „szelidült”.

A sportjellegű evezésről az ókori görögöktől vannak az első adatok: a klasszikus görög kultúra idején, a Kr. e. 5–4. században Athénban, az argoliszi Hermionéban, majd a szicíliai Segestában rendeztek evezős versenyeket. A tengeri kereskedelmi flottájáról híres középkori Velencei köztársaságban a 14. században számolnak be először a források hivatásos hajósok között megrendezett versenyről, sőt a lagúnákban lebonyolított eseményről később képzőművészeti ábrázolás is fennmaradt. A 16. században Angliából van arra adat, hogy a Temzén közlekedő személyszállító bárkák hivatásos hajósai, a révészek között versenyt rendeztek úgy, hogy az utasok – jó brít szokás szerint – fogadásokat köthettek. A győztes jutalma nemcsak nagy pénzösszeg, hanem néha kiemelkedően értékes díj is lehetett.

Az újkori modern evezőssport Angliában alakult ki a 18. század folyamán. A Temze fölső folyása mentén élő főrendi tagok, mágnások bárkákon közlekedtek Londonba a parlamenti ülésekre. A bárkát hajtó evezősök létszáma – mintegy státuszszimbólumként – rangjuk arányában nőt: a királyi bárkát tíz-, a főurakét nyolcfős legénység hajtotta. A nyolcevezős hajóban történő együttmozgás örömét a főrendi származású diákok az egyetemeken is megteremtették maguknak; néhány évtized alatt kibontakozott az egyetemi nyolcevezős verseny, melyekről az 1820-as évek elején maradtak fenn az első feljegyzések. A mára legendává vált Oxford–Cambridge egyetemek közötti nyocas versenyt első ízben 1829. június 10-én rendezték meg a Temzén a Putney és Murtlake közötti mintegy 6840 méteres távon.

Az evezés mint sport, a versenyzés nemcsak rohamosan terjedt először az angolszász országokban (Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália) majd szerte Európában (Németország, Hollandia, Franciaország, Olaszország), hanem technikailag is jelentős fejlődésen ment keresztül. Ekkoriban ugyanis a viszonylag széles hajókban, bárkákban az evezőlapátot a hajó oldalában, a palánkon kialakított vájatba helyezték. 1828-ban először alkalmaztak – fából készült – külvillát a hajó palánkjára erősítve (Angliában), majd 1830-ban vasból készült külvillát (az Amerikai Egyesült Államokban); ami lehetővé tette – a hajószélesség s ezzel a tömeg jelentős csökkentése mellett – a hajóhajtás kedvezőbb fizikai feltételeinek megteremtését. A versenyzők menetiránynak háttal, fix padokon ülve, csak felsőtestük és karuk erejével hajtották a kőris-, fenyő-, cédrusfából készült hajókat. Az 1830 körüli években Frankfurtban, 1834-ben a Szajnán megrendezett versenyről korabeli metszetek, míg a hamburgi evezősklub 1836-ban történt megalapításáról dokumentumok tanúskodnak. A világon a ma is második legismertebb evezősversenyt, a Royal Henley regattát 1839-ben rendezték meg először.

A 19. század második felében ismét minőségi változás következett be a sportmozgás technikájában. 1860 óta használtak forgó villát a lapát megtámasztására. Az 1873. évi Oxford-Cambridge versenyen bőrnadráguk befaggyúzásával, a fix ülésen való előre-hátra csúszással igyezekeztek az evezősök mozgásterüket, ezzel együtt a csapás hosszát, ennek eredményeként pedig a hajó sebességét megnövelni. Még tíz év telt el, míg 1883-ban egy német evezős megszerkesztette az első gurulóülést, aminek segítségével a lábtartóra támaszkodva a láb ereje is bekapcsolódott a mozgásba, a hajó hajtásába. Ugyanebben az időszakban a gombamód szaporodó klubok létrejöttével és működésével tömegméretűvé váló sportág túlnőtt a helyi, az országos szintű versenyzés keretein. A fejlődés kikényszerítette a nemzeti szövetségek összefogását, életre hívta a Nemzetközi Evezős Szövetséget (Federation Internationale des Sociétés d’Aviron, FISA). Olasz kezdeményezésre, Belgium, Hollandia, Olaszország és Svájc részvételével 1892-ben Torinoban alakult meg, s rá egy évre, 1893-ban az olaszországi Ortában megrendezte az első (férfi) Európa-bajnokságot, egypárevezős, kormányos négyes és nyolcas hajóegységben. Az évente megrendezésre kerülő EB-n a program folyamatosan bővült a kormányos kettessel (1894), a kétpárevezőssel (1898), kormányos nélküli kettessel és kormányos nélküli négyessel (1920-as évek). Az utolsó felnőtt Európa-bajnokságot 1973-ban rendezték meg. A nők számára 1954-ben rendeztek először Európa-bajnokságot; az ifjúsági versenyzők számára 1970-ben rendezték az első Ifjúsági Világbajnokságot.

Az evezés a kezdetektől kezdve szerepel az újkori olimpiák programján, még akkor is, ha mindjárt az elsőn, az 1896. évin Athénban a viharos időjárás miatt elmaradtak az evezősversenyek. A montreáli olimpián (1976) szerepelhettek először női evezősök a programban, hat versenyszámmal.
1962 óta rendeznek világbajnokságot a sportágban. 1974-ig csak négyévente rendezték meg, ettől az évtől kezdve azonban az olimpiák között minden évben sor kerül rá, s ugyanettől az évtől kezdve a női versenyzők is részt vehetnek a világbajnokság programján. 1984-ben a FISA római kongresszusán döntést hoztak arról, hogy a nők számára 1000-ről 2000-re emelik a versenytávot. 1984-ben ismét kibővült a világbajnokságok, s az egyéb világversenyek programja. Mind a férfiak, mind a nők számára – ifjúsági és felnőtt korcsoportban – bevezették az ún. könnyűsúlyú kategóriát, vagyis a meghatározott egyéni és csapatátlagsúlyú versenyzők külön versengenek egymással. 1996 óta néhány könnyűsúlyú versenyszám az olimpiák programjába is bekerült.

A 20. század második felében is – a lapát formájának és anyagának folyamatos változása mellett – több technikai kísérlet, újítás valósult meg. 1959-ben építettek és használtak világversenyen először olyan hajót (kormányos kettest), melyben a kormányos nem a vezérevzőssel szemben ült, hanem az evezősök mögött, a hajó orrában, a légszekrényben elfektetve helyezkedett el. Az 1981. évi müncheni világbajnokságon versenyzett Michael Kolbe, a németek akkori klasszisa olyan egypárevezős hajóban, melyben nem az ülés, hanem a villapár gurult. (Az ilyen építésű hajók használatát a FISA a későbbiekben nem engedélyezte.) Svájcban kísérleteztek olyan hajó építésével, melyben az evezős a klasszikus evezősmozgás ellenére menetiránnyal szemben halad – ez sem vált be a versenyzés számára. Bevált azonban és elterjedt a könnyebb és biztonságosabb szállítás érdekében szétszerelhető – főleg – nyolcashajók konstrukciója. Napjainkban a legmodernebb technika is jelen van a sportban a GPS műholdas helymeghatározó rendszeren alapuló időmérés formájában.
A FISA-nak napjainkban már minden európai nemzeti szövetség tagja (47); a sportág Ázsiában fejlődik a legdinamikusabban, erről a földrészről 32, 2008-ban összesen 130 nemzet tagja a nemzetközi szövetségnek. A FISA az esélyegyenlőség elvéből kiindulva az evezés minden formáját támogatja, s megteremti a versenyzési lehetőséget a legszélesebb korhatárok között: 2001 óta a Masters Világbajnokságot a veterán evezősök számára, 2005 óta a 23 éven aluliak (azaz a fiatal felnőtt versenyzők) világbajnokságát, 2007 óta a tengeri evezés világbajnokságát. 2002 óta szerepelnek a világbajnokság programján adaptív versenyszámok a mozgássérültek részére és 2009-től a szellemi fogyatékosok részére kiírt kormányows négyesben is hirdetnek világbajnokot.. 2007-ben – 34 évi szünet után – ismét útjára bocsátotta az Európa-bajnokságok versenysorozatát. 2005-ben a FISA csatlakozott a WADA-hoz, a doppingellenes nemzetközi szervezethez; 2008-ban az evezést felvették a paralimpiai versenyek programjába.
A nemzetközi eseményekről a FISA www.worldrowing.com honlapjáról lehet tájékozódni.



A magyar evezőssport fejlődése
 

A kezdetek
A reformkorban a városi polgárság és a felvilágosult nemesség életében megjelent az igény a szabadban és társasági keretek közt űzhető testmozgások iránt. Ez volt az a fogékony talaj, melyben – hála gróf Széchenyi István kezdeményezésének – meggyökeresed(het)ett az evezés, mint szabadidős sport az 1840-es évek Pest-Budáján. A gróf Wesselényi Miklós barátjával együtt tett 1823. évi angliai útján ismerkedett meg közelebbről az ottani sportjellegű evezéssel. 1826-ban Széchenyi hajót hozatott magának Londonból. 1827. május 16-án Bécsből Pozsonyba evezett, amiről – az út sporttörténeti jelentőségét maga is átérezve – jegyzőkönyvet írt naplójába. „Memorandum – Gróf Széchenyi, Halifax és Barneby urak Bécsben a práterbeli Lusthaustól indultak ma reggel ¼ órával 6 előtt gróf Széchenyi kétevezős kishajóján egy kormányossal – és a pozsonyi hídhoz érkeztek 23 perccel 10 óra előtt; befejezvén az utazást 3 óra és 12 perc alatt. – A hajó e napon Louise-nak kereszteltetett –” Az ezt követő évtizedekben Széchenyi életének része lett az evezés, naplóbejegyzéseiből megtudjuk, hogy elsősorban a társadalmi érintkezés, együttlét célját szolgálta. 1829. júniusi feljegyzésében van először adat arra, hogy az evezés nem Pozsonyban, hanem Pesten zajlott. 1830-ben evezős hajóval járta végig a Dunát Pest-Budától a Fekete-tengerig, erről szóló beszámolójában kidomborította annak sportteljesítményét.
1834–35-re tehető a magyarországi evezés intézményszerű megalapozása, Széchenyi megalapította a Csolnakdát (Csónakdát), mely úri magáncsónakda volt, barátait látta vendégül, gyarapodó hajóiban biztosítva a társaság különleges együttlétét. 1841. április 6-án a Csónakda magántársaságából megalakult a Hajós Egylet, melynek főnemesek, bárók, grófok voltak a tagjai, akik képesek voltak az évi 40 forint tagsági díjat megfizetni, s akik készek voltak új dolgokkal megismerkedni, követendő példával elöl járni. 1843. március 19-én rendezték hazánkban az első evezősversenyt, melyben valójában különböző hajótípusok versenyeztek az épülő Lánchíd feletti Duna-szakaszon. A Széchenyi István tulajdonában lévő hajókban nem sportegyének, hanem professzionális hajósok eveztek, mai értelemben vett sportemberek a kormányosok voltak. A versenyt a négy magyar munkás által hajtott, Adam Clark által kormányzott Béla nevű hajó nyerte meg. A korszakalkotó eseményről az akkori magyar lapok közül a Honderű részletesen beszámolt; a Csónakda faépületéről pedig Barabás Miklós rajza maradt fenn az utókorra. 1844-ben a Hajós Egylet a tagok pártolásának hiányában ténylegesen megszűnt, a Csónakdát Széchenyi ismét saját fenntartásába vonta. Az 1840-es évek második felétől a politika és a függetlenségért vívott küzdelem kötötte le az energiákat; a szabadságharc, majd a leverését követő önkényuralmi időszak lehetetlenné tette a társadalmi kezdeményezéseket.
Széchenyi 1860-ban bekövetkezett halálát követően barátai – mintegy tüntetésként „a legnagyobb magyar” politikai és emberi nagysága mellett – 1861-ben létrehozták az első, sportszerű evezéssel foglalkozó Buda-Pesti Hajós Egyletet. A 29 alapító tag közül 23 gróf vagy báró volt! És ezzel megkezdődött egy olyan időszak, amelyben az evezés iránti érdeklődés nemcsak hallatlan méreteket öltött, hanem a fővároson kívül a vidéki városokban is megjelent. Pozsonyban a mágnás ifjak exkluzív klubjaként megalakult a Pozsonyi Hajós Egylet (1862), majd megkezdte működését a Paksi Hajós Egylet (1864), a Mohácsi Csolnakázó Egylet (1869), a Szegedi Csolnakázó Egylet (1870), a Nemzeti Hajós Egylet (1871) (mely az 1861-ben megalakult Buda-Pesti Hajós Egylet jogutódja volt), a Győri Csónakázó Egylet (1877). 1863. április 16-án rendezték Pozsonyban az első nyilvános versenyt; június 8-án az első fővárosi regattát, ez utóbbit 1 angol mérföldes távon, a Margitsziget déli csúcsától az Akadémia épületéig.

A versenyszabályok egységesítésére már 1866-ban megtörténtek az első kísérletek: Állandó Közös Regattabizottmány alakult, amely 33 pontból álló szabályzatot dolgozott ki. 1883-ban Mihalkovics Tivadar, a Győri Csónakázó Egylet elnöke Országos Evezős és Vitorlázó Szövetkezet létrehozását kezdeményezte, ami azonban nem jutott túl az egyeztetési tárgyalásokon. Életrevalóbb volt a kelet-magyarországi klubok tömörítését célzó temesvári kezdeményezés. 1889 februárjában a Temesvári Csónakázó Egylet elnöke, Kovách Sebestyén Aladár és titkára, Banovich Sándor felhívást tettek közzé, hogy a torontáli, szegedi, törökberceli, titeli egyesületekkel hozzanak létre „Versenyszövetkezetet". 1889. április 7-én Temesváron megalakult a Tiszai Regatta Szövetség, amely már rögtön abban az évben versenyt is rendezett Szegeden, s egészen 1928-ig működött. Ám működése nem terjedt ki az egész ország területére, ezért tovább folyt a szervezkedés.

Bedő Albert, a Nemzeti Hajós Egylet elnöke és Fülepp Kálmán igazgató érdeme, hogy 1891 júliusában a klubokhoz intézett felhívásukkal a magyar evezősök elindultak az országos szövetség megalapításának útján. Több előkészítő értekezlet után 1893. március 12-én 11 klub részvételével megtartotta alakuló közgyűlését a Magyar Evezős Egyletek Országos Szövetsége (MEEOSZ). Elnökévé a Nemzeti Hajós Egylet elnökét, Bedő Albertet választották. Ugyanebben az évben rendeztek először országos bajnokságot, egypárevezősben. A csapathajóknak (kormányos négyeseknek) 16 évvel később (1909) lett lehetőségük az országos bajnoki címért megküzedeni.

Felzárkózás
A 19. század utolsó évtizedei az evezés – mondhatni – demokratizálódásának korszaka hazánkban. Újabb hullámban születtek a polgárságot, a középosztályt, az értelmiséget (egyetemistákat) is tömörítő polgári egyesületek (Hunnia 1883, Neptun 1884, Pannonia 1884, Temesvári Csónakázó Egylet 1886, „Maros” Aradi Evezős Egylet 1890). A klubokban egyaránt űzték a – ma úgy mondanánk szabadidős – túraevezést, mint az élversenyzést. 1863-ben Birly István és Rosti Pál az Északi-tengertől Pestig evezett; útjukat saját készítésű metszetekkel illusztrált útibeszámolóban örökítették az utókorra (Csolnak-Út Rotterdamtól Pestig címmel, a címlapot Lotz Károly rajzolta). A Hunnia Evezős Egylet négy tagja 1885-ben megismételte Széchenyi útját a Fekete-tengerig (evezésükről nagyméretű művészeti alkotást őriz a Sportmúzeum). A sportolók jó része az evezés mellett más sportágban (síelés, atlétika, kerékpár, birkózás) is jeleskedett, sőt kimagasló eredményeket ért el. Több klub külföldről, elsősorban Angliából szerződtetett trénereket; a sportban akár mozgásra, akár eszközre használt kifejezések is mind angol nyelven honosodtak meg.

A magyar versenyzők az 1880-as évek elejétől kezdve részt vettek és sikeresen szerepeltek külföldi, elsősorban Bécsben rendezett versenyeken. 1896-ban a millenniumi rendezvények keretében mi rendeztünk nemzetközi versenyt (először a sportág történetében), melyet I. Ferenc József magyar király is meglátogatott, s melyen nyolcasban a Neptun Evezős Egylet csapata legyőzte a bécsi Pirat legénységét. A 20. század első éveinek kiemelkedő evezős-egyénisége Manno Miltiades, a Pannónia versenyzője, Magyarország, Ausztria és Csehország többszörös egypárevezős bajnoka volt, aki 1906-ban a Henley Royal regattán is győzni tudott. Olimpián 1908-ban Londonban állt rajthoz először magyar csapat, nyolcasunk az előfutamok során, az egypárevezősben induló Levitzky Károly a döntő előtti futamban kiesett a versenyből. 1910-ben – meghívásra – indultak először férfievezőseink Európa-bajnokságon, ahol a nyolcas legénysége mindjárt bronzérmet szerzett.

Hivatalosan 1913. január 1-jén a MEEOSZ, amely ekkor már 26 tagegyesülettel rendelkezett, belépett a nemzetközi evezős szövetség (FISA) tagjai sorába (hatodikként az európai országok között)! Az első világháború hamarosan véget vetett a békés éveknek, s bár a háború első évei alatt zajlottak az edzések, versenyek, a háború rendkívüli módon megakasztotta a fejlődést. A harctéren elesett versenyzők az egész evezős társadalmat megrendítették, ráadásul a trianoni békekötést követően mint vesztes országot a FISA-ból is kizártak.

Az élvonalban
A két világháború közötti évtizedekben emelkedett a magyar evezőssport a nemzetközi élvonalba. A háború utáni első Európa-bajnokságon 1921-ben a kizárást követően a rendező Hollandia meghívására, még csak a FISA külön engedélyével rajtolhattunk; nyolcasunk elnyert ezüstérme biztató jel volt a jövőre. Az EB-t követő kongresszuson – holland javaslatra – visszakaptuk FISA-tagságunkat. A nemzeti szövetség neve 1923-ban Magyar Evezős Szövetségre változott. A MESZ 1926-ban rendezett először Vidék-bajnokságot, kifejezetten a vidéki klubok versenylehetőségeinek növelésére, a vidéki evezés inspirálására.
Az 1930-as esztendő hozta meg az áttörést, amikor is a franciaországi Liége-ben rendezett EB-n egypárevezősben Szendey Béla Európa-bajnok lett, aki a korábbi EB-ken két ezüstéremmel már ostromolta a trónt. 1938-ig 10 arany- (egypár- és kétpárevezősben, kormányos és kormányos nélküli kétevezősben, négyesben és nyolcasban), 10 ezüst- és 8 bronzérmet nyertek férfisportolóink. 1932-ben a Boday Pál–Kauser István kétpárevezősben, 1933-ban Götz Gusztáv–Machán Tibor kormányos nélküli kettesben győzedelmeskedett. Győry Károly és Mamusich Tibor 1935-ben kormányos nélküli, 1933-ban és 1934-ben kormányos kettesben (Goreczky László ill. Molnár László kormányzása mellett); 1932-ben kormányos nélküli négyesünk (Bartók László, Gyurkóczy Károly, Szabó László, Török Zoltán) ért elsőként a célba. Különleges sikersorozatot produkált nyolcasunk, három egymást követő évben (1933, 1934, 1935) is EB-aranyéremmel tértek haza. Nem meglepő tehát, hogy az 1909-ben az Európa-bajnokságon legeredményesebb nemzet számára alapított Glandaz-díjat 1932-ben, 1933-ban, 1934-ben és 1935-ben is elnyerték a magyar evezősök!

A magyar evezés színvonalának elismerését jelentette, hogy 1933-ban Budapest rendezhette az Európa-bajnokságot, 1935-ben (a Pázmány Péter Tudományegyetem 300 éves jubileumának tiszteletére) a Főiskolai Világbajnokságot. A sikeres lebonyolítás mellett mindkét versenyt 3 aranyéremmel tették emlékezetessé versenyzőink a maguk és a nagyszámú dunaparti néző számára. A fentiek után az 1936-os berlini olimpián elért negyedik és ötödik helyezés csalódást okozott.
Ugyanezekben az években indult meg hazánkban a női evezés, mert bár nők versenyzésére már az 1894. évi szegedi versenyen, s az azt követő években sor került, az első női evezős egyesület „Juventus” Első Hölgyevezős Club néven 1935-ben alakult meg, 31 taggal, egy négyes és egy nyolcas hajóval, s a Neptun Evezős Egylet vízitelepét használva.

A második világháború kitörésének híre az amszterdami EB-re utazni készülő csapatot a pályaudvaron érte utol, a verseny elmaradt. A háború évei alatt – az 1940. év kivételével – a hazai oszágos bajnokságot megrendezték ugyan, de a mezőny, s így a versenyek színvonala jelentősen csökkent. 1940-ben az ún. bécsi döntés nyomán a Szatmári Sportegylet Evezős Osztálya és a Marosvásárhelyi SE Ev. Osztálya a MESZ tagjai sorába került. 1943-ban a MESZ kiadta első hivatalos szakkönyvét „Az evezés kézikönyve" címmel, és elkészült az első hazai evezős oktatófilm is – a kétszeres EB-győztes dr. Ballya Hugó szakmai irányítása mellett. A mostoha körülmények között így ünnepelte a Magyar Evezős Szövetség 1943-ban fennállásának 50. évfordulóját.

Újrakezdés után ismét fellendülés
1945-ben is elmaradt a bajnokság megrendezése, mind az emberi, mind az anyagi forrásokra a háború utáni újjáépítésben volt szükség. A sportágat minden tekintetben óriási veszteség érte: a csónak- és klubházak nagy része megrongálódott (a Margitszigeten állók közül több meg is semmisült), a hajópark 60%-ra becsült része elpusztult, s az élversenyzők közül is nagyon sokan odavesztek a harcokban. (Szegeden például valamennyi úszóház és versenhajó elégett, a szegedi evezősök a nulláról indultak Soós István vezetésével.) Az újrakezdés – mind a fővárosban, mind a vidéki városokban – néhány lelkes, tetterős személynek köszönhető, akik a maradék felszerelés összegyűjtésével, a vízitelepek, klubházak rendbetételével, a régi versenyzők felkeresésével, újak toborzásával hozták vissza az életet a sportágba. Az országos szövetség is 1945 augusztusában újjáalakult dr. Illés Andor ügyvezető elnöklete alatt; augusztus 20-án az országos sportnapok keretében már evezősversenyt is rendeztek. Ugyanakkor a kialakulóban lévő új politikai rendszer újabb csapást mért az evezősökre: 1948–49 folyamán – „úri sportnak” minősítve az evezést – a nagy múltú, patinás klubokat (MAC, Pannonia, Hitelbank, Sirály, Neptun, Hungária, Nemzeti Hajós Egylet) betiltották, a többieket adminisztratív eszközökkel ellehetetlenítették, egymásba olvasztották, államosították.

Tették mindezt annak ellenére, hogy 1947-ben a luzerni Európa-bajnokságon a Szendey Antal–Zsitnik Béla páros Latinovits Szaniszló kormányossal kormányos kettesben Európa-bajnok lett. Rá egy évre az 1948. évi londoni olimpián ugyanez a legénység – Zimonyi Róbert kormányzása mellett – harmadik helyen végzett, megszerezve ezzel a sportág első olimpiai érmét! 1949-ben Budapest rendezte a Főiskolai Világbajnokságot, melynek evezős versenyeit a Margitsziget melletti pesti Duna-ágban rendezték, s melyen kormányos négyesünk, valamint a Kammermayer Oszkár–Ormándy Sándor összeállítású kétpárevezős világbajnok lett.

1950-ben elkészült a Sportcsarnokban a tanmedence a téli edzések erősítésére; a versenyek egy részét pedig a Nagy-Duna helyett a soroksári Duna-ágban rendezték meg, ráadásul egyre több egyesület, szakosztály erősödött meg annyira, hogy önállóan versenyt rendezhetett. A versenyevezősök mellett a túraevezősök is megerősödtek, a bajnokságokon „vándor”-nak nevezett versenyeket rendeztek a részükre; 1954-től megindult szervezett versenyeztetésük, bevezették a háromfordulós túraversenyt, mely a mai napig is – időközben négyfordulósra bővülve – minden évben megrendezésre kerül. 1955-ben néhány lelkes sportember útjára bocsátotta az Evezés c. lapot. 1958-ban megalakult a Budapesti Evezős Szövetség, melynek fő működési területe a túraevezés hazai és nemzetközi koordinálása, túraversenyek lebonyolítása volt. 1965-ben írták ki először dr. Szabados Dezső, kiemelkedő sportember emlékére a Szentendrei- és a Margitszigetet megkerülő, 84 km-es túraversenyt. 1968-ban megnyílt a dunavarsányi edzőtábor, mely napjainkig is a válogatottak „második otthona”.
Az 1950-es évek közepétől a női versenyzők, akik 1955-ben vehettek részt először Európa-bajnokságon, fölülmúlták sikereikkel a férfiakat. Közülük is kiemelkedik Pap Jenőné, aki mindjárt az első világversenyén egypárevezősben bronzéremmel mutatkozott be. Ezt a bronzérmet még 2 bronz-, majd 1958 és 1961 között négy aranyérem követte! 1965-ben női négypárevezősünk (Pekanovits Mária, Szappanos Zsuzsa, Salamon Ágnes, Fekete Mária, Komornik Margit korm.) nyert EB-aranyérmet. Női egypárevezőseink 2 bronzérmet (Mózer Erzsébet 1963, Domonkos Anna 1965), négyeseink 3 ezüst- és 2 bronzérmet, kétpárevezőseink 3 bronzérmet, négypárevezőseink 4 bronzérmet, nyolcasaink 2 bronzérmet hoztak haza az évtized Európa-bajnokságairól. Az 1960-as években a férfiak – kormányos négyes hajóegységben – felzárkóztak a nőkhöz eredményesség tekintetében: 1967-ben és 1969-ben európa-bajnoki ezüstérmet, sőt az 1968. évi mexikói olimpián ugyancsak ezüstérmet szereztek (Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József, Melis Antal). Az 1970–80-as években megint a nők voltak sikeresebbek: Ambrus Mariann 1975-ben ezüst-, 1977-ben és 1978-ban bronzéremmel; Sarlós Katalin 1989-ben bronzéremmel tért haza a világbajnokságról.
Amíg az 1950–1960-as években a csepeli versenypálya mellett Tatán, az Öreg-tavon ill. Ráckevén volt mód versenyeket rendezni, addig a következő évtizedek ezen a téren is nagy előrelépést erdményeztek. 1972-ben Kammermayer Oszkár munkája révén a Velencei-tavon is meghonosodott az evezés, létrejött a Velence Tavi Vízisportiskola, saját nyolcüléses tanmedencével. Néhány évvel később, 1976-ben elkészült a tó északi partján az új evezőspálya, melyen 1979-ben már országos bajnokságot rendeztek. 1981-ben újabb, immár nemzetközi világversenyek lebonyolítására is alkalmas, mesterségesen kialakítot versenypályát vehettek birtokba a versenyzők Szeged mellett a Maty-éren.
Sportsikereinknek is köszönhetően nőtt a magyar versenyzők és a MESZ nemzetközi elismertsége. Zsitnik Bélát 1969-ben a FISA ifjúsági bizottsága tagjává, Papp Kornéliát 1970-ben a nőbizottság tagjává választották. 1970-ben Magyarország rendezhette a női Európa-bajnokságot (Tatán), az 1989. évi ifjúsági világbajnokságot (Szegeden).

Napjainkig
Az országban 1989-ben megindult demokratizálódási folyamat gyökeres változásokat hozott a sportban is. A hatályba lépő új egyesülési törvény lehetővé tette civil kezdeményezésre, önszerveződésre épülő egyesületek létrehozását, ami az evezőssportban evezős szakosztályok önálló egyesületté, klubbá alakulásában öltött testet. 1989-ben újjáalakult a Műegyetemi Evezős Club, önálló klubbá alakult a Danubius Evezős Klub, 1990-ben újjáalakult a Nemzeti Hajós Egylet, önállóvá vált a Külker Evezős Klub (1992).
Újjáalakult maga a Szövetség is. Az 1989 decemberében megtartott közgyűlésen a tagegyesületek képviselői új alapszabályt fogadtak el és megválasztották az önállóvá vált MESZ új tisztségviselőit. Az új elnökség egyik legfontosabb teendője az önálló gazdálkodás alapjainak megteremtése, a létesítményeknek és az eszközöknek megmentése volt; irányítása alatt szakbizottságok alakultak, elsőként a Túrabizottság. Melega Tibor rövid elnökség után leköszönt, az 1991. évi rendes közgyűlés Dávid Imrét választotta a MESZ elnökévé, aki a mai napig is betölti e tisztet. Új főtitkárrá – elsőként a sportág történetében nőt, – dr. Domonkos Annát választották. A MESZ 1993-ban fennállása 100. évfordulóját az ünnepi közgyűlésen kívül egy evezőstörténeti kiállítással, és a 100 éves a Magyar Evezős Szövetség emlékkönyv kiadásával ünnepelte. Tevékenységét, nagy múltját a FISA azzal a gesztussal ismerte el, hogy januárban Budapesten tartotta meg rendkívüli kongresszusát. Majd 1996-ban újabb megtiszteltetés: a Velencei-tavon Magyarország rendezhette a veterán evezősök FISA Masters Regatta-nak nevezett világbajnokságát.

A magyar evezőssport jó hírnevét versenyzőink nemcsak a versenyeken elért eredményeikkel, hanem továbbra is a sportdiplomácia újtán is öregbíthették. 1991-ben dr. Harmath Zoltánt a FISA Veteránbizottságának, Punk Editet a Versenyző bizottság, 2000-ben Kokas Pétert az orvosbizottság, 2001-ben Kokas Gergelyt a versenyző bizottság tagjává választották. 2008-ban Szántó Évát, a MESZ korábbi főtitkárát (2006–2007) választották a FISA European Management Board (az Európa-bajnokságot előkészítő menedzsment) tagjává.

Az 1980-as években egyetlen világversenyen elért eredmény Sarlós Katalin 1989-ben egypárevezősben szerzett világbajnoki bronzérme. A következő évtizedben ismét a férfievezősök váltak sikeresebbé. A Dani Zsolt–Mitring Gábor kettőpárevezős 1993-ban VI., 1994-ben IV. helyezést ért el; 1999-ben Kokas Gergely könnyűsúlyú egypárevezősben világbajnoki bronzérmet nyert.
A magyar evezőssport az ezredfordulón zárkózott fel újra a világ élvonalához. A Pető Tibor–Haller Ákos alkotta kettőpárevezős legénység egy világbajnoki (1999) és egy olimpiai (2000) V. helyezés után 2001-ben Luzernben csodálatos világbajnoki győzelmet aratott, amit a következő évben 2002-ben Sevillában megismételt! A Hirling Zsolt-Varga Tamás könnyűsúlyú páros 2005-ben Gifuban (Japán) kiharcolt világbajnoki, 2007-ben Poznanban elért Európa-bajnoki győzelmével írta be nevét a magyar evezőssport sikerkönyvébe. Sajnos, mindezen közben az olimpiákon egyik csapat sem tudott dobogós eredményeket felmutatni. Említésre méltó az utánpótlás korosztály, akik az elmúlt évek U23 korcsoport világbajnokságain rendre szállították az ezüst- és bronzérmeket.
A Magyar Evezős Szövetség sikerrel pályázott a 2010-es Egyetemi Világbajnokság megrendezésére, melynek a 2009-ben felújított, a nemzetközi előírások szerint 8 pályásra átalakított szegedi Maty-éri Evezős és kajak-kenu pálya ad otthont.

Forrás: Magyar Evezős Szövetség weboldala

2016.01.01 - 2016.12.31

Még több a településen (Budapest XIV. kerület):

◄ Vissza

Partnereink: Interticket - jegy.hu Observer