Az Alföld élővilága, ismerkedés a Körös-Maros Nemzeti Park flórájával és faunájával

A Körös-Maros Nemzeti Park gerinctelen állatvilága

Egy adott területen vagy élőhelyen előforduló gerinctelen fajok közösségét alapvetően a környezeti tényezők milyensége és a növényzet határozza meg. A fitofág fajok jelenlétének egyik alapfeltétele a megfelelő vegetáció (fajkészlet, struktúra), erre a „táplálékbázisra” települnek a predátor és parazita szervezetek, melyek végül az életközösség bonyolult kapcsolatrendszerét építik fel.

Ennek megfelelően a Nemzeti Parkban előforduló gerinctelen állatfajok köre és mennyiségük fő meghatározója az aktuális vegetáció, így a folyó menti területek, a szikes puszták, az egykori mocsárvidékek, árterek helyén a folyószabályozásokat követően is fennmaradt természetközeli területek, valamint a löszpusztagyep és erdősztyep maradványokhoz kötődő élőhelyek.

A Nemzeti Park területén jelenleg hat fokozottan védett és 127 védett gerinctelen állatfaj előfordulása ismert.

A Körösök és a Maros hullámterén fennmaradt holtágak és  kubikgödrök mellett megmaradtak természetes képet mutató fűz-nyár ligeterdőkben általánosan megtalálható a színpompás kis színjátszólepke (Apatura ilia), a nagy rókalepke (Nymphalis polychloros) és a Maros mentén ritka kis fehérsávos lepke (Neptis sappho). A Körös-ártéren jelentős állományalkotók a különböző nyárfajok, ezeken fejlődik egyik legnagyobb éjjelei lepkénk, a kéköves bagolylepke (Catocala fraxini), mely szép számmal képviselteti is magát a folyó menti erdőkben nyár végén. Az idős fűzfákban fejlődik a védett pézsmacincér (Aromia moschata), mely nevét jellegzetes illatáról kapta, fejlődéséhez az idős fűzfák alkalmasak. Az országhatárt átlépő folyóink áradáskor gyakran sodorják magukkal a vízgyűjtő területükről származó hegyvidéki, hegylábi fajokat, melyek alkalmas élőhelyet találva meg is telepszenek. Ilyen fajunk a bánáti csiga (Chilostoma banatica), a Maros menti erdőkben sikerült megtelepednie, fluktuáló egyedszáma ellenére biztos állománya él a hullámtéren.

A viszonylag jól regenerálódó társához képest a keményfa ligeterdők még drasztikusabb területcsökkenést   szenvedtek el értékes faanyaguk és termőhelyük mezőgazdasági használhatósága miatt. Rovarviláguk azontúl, hogy a legfajgazdagabbnak tekinthető a Dél-Tiszántúlon jelenlévő társulások között, számos ritka, természetvédelmi szempontból értékes fajnak élőhelyei. A pontomediterrán elterjedésű magyar tavaszi-fésűsbagoly (Dioszeghyana schmidtii) igazi erdősztyepp faj, míg a díszes tarkalepke (Euphydryas maturna) és a kis apolló lepke (Parnassius mnemosyne) inkább a hegyvidéki tölgyesek karakterfaj. Az idősebb állományok öreg, korhadó, odvas fái kiváló élőhelyet nyújtanak a lárvaként élő vagy holt faanyagot fogyasztó úgynevezett xylofág rovarok számara, mint a szarvasbogárnak (Lucanus cervus), a magyar virágbogárnak (Netocia ungarica) és sok más faj mellett a pompás virágbogárnak (Cetonischema aeruginosa). Ezen fajok jelenléte a természetes folyamatok érvényre jutását igazolják, mivel az intenzifikált kezelésű erdőkben nem kívánatos a holt faanyag. A talajfelszíni futóbogarak közül említést érdemel a ragyogó színű aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) és a rezes futrinka (Carabus ullrichi). A Kígyósi-puszta részét képző Nagy-erdő hűvös avartakarójának nedves rejtekében él a dobozi pikkelyescsiga (Hygromia kovacsi), mely kárpáti endemikus csigafajunk.

Az egykori keményfás ligeterdőket a lecsapolással bekövetkezendő szárazodás sziki tölgyesekké alakította át, kevés fennmaradt valódi sziki tölgyesünk legszebb maradványa Bélmegyeren található. A hasonló vegetációból fakadóan lényeges az egyezés a keményfás ligeterdők rovarközösségeivel, azonban a felszakadozó erdők tisztásain és szélein megjelennek a szikesek karakterfajai is. A társulás gazdag vegetációs szintezettsége és fajgazdagsága magával vonja a ráépülő tápláléklánc gazdagságát is. Sokszínű lepkevilágából csak egy szeletet jelent a tölgyfaszender (Marumba quercus) és a fokozottan védett magyar tavaszi-fésűsbagoly (Dioszeghyana schmidtii), mely kiemelkedő állománya él a Bélmegyeri Fáspusztán, illetve a kis-sárréti tölgyesekben is fellelhető. A lombkoronában a dobolószöcske (Meconema thalassinum) hallatja hangját, e lomberdei fajt ezidáig csupán a bélmegyeri erdőkben sikerült megtalálni. A felnyíló erdőt a tisztásokon magaskórós társulás váltja fel, az itt növő sziki kocsordon él a nagy szikibagoly lepke (Gortyna borellii lunata), mely faj elterjedési területének súlypontja a Kárpát-medencére esik és hazai állományainak jelentős része él a Nemzeti Parkban, főleg a Dévaványai-Ecsegi pusztákon, a Kis-Sárréten és Bélmegyeri Fáspusztán.

Az erdők szegélyében, irtásréteken és nyiladékokban a gyakran a cserjések válnak uralkodóvá, ezek fontos élőhelyei egyes gerinctelen fajainknak. Az egyik leggyakoribb cserjefajunk a kökény, mely tápnövénye több védett lepkefaj hernyójának. A kardfarkú lepke (Iphiclides podalirius), a tavaszi gyapjasszövő (Eriogaster lanestris) és a sárga gyapjasszövő (Eriogaster catax) hernyója is kökényen fejlődik, utóbbi hazánkban szórványos, a Nemzeti Park területén pedig kifejezetten ritkának mondható. A tavaszi gyapjasszövő hernyóit gyakran lehet megfigyelni tömegesen a Kis-Sárrét egyes részein. A Kígyósi-puszta kökényes foltjaiban jól érzi magát a kétszínű fogólábú-fátyolka (Mantispa styriaca) is.

A vízjárta területek lecsapolásával a folyók menti vizenyős területek szinte teljesen eltűntek, a valamikori Kis- és Nagy-Sárrét egykor kiterjedt mocsárvilága töredékére csökkent, de az egykori állapotokat idéző állandó és időszakos jellegű mocsarak egyaránt találhatók meg a Nemzeti Parkban. E területek értékes növény- és madárvilága mellett értékes rovarvilággal is büszkélkedhetnek. Az élőhely apró vadászai a különleges életmódú búvárpók (Argyronetra aquatica) és a kishalakat zsákmányoló szegélyes vidrapók (Dolomedes fimbriatus). A mocsárétek nyári égköve a nagy tűzlepke (Lycaena dispar rutila) olykor igen nagy számban figyelhető meg, a magaskórosokban pedig legkisebb szenderünk, a törpeszender (Proserpinus proserpina) hernyója fejlődik füzényen és ligetszépféléken. Az Ugrai-rét mocsárvilágának érintetlenségét bizonyítja a piros szitakötő (Leucorrhinia pectoralis) itteni előfordulása, mely a Nemzeti Parkban csak itt él, és bár országosan a számára alkalmas élőhelyeken jelen van nem tekinthető gyakori fajnak.

A területek lecsapolásának másik következménye a Körös-Maros közének elszikesedése, így Dévaványa-Ecsegi puszták, Cserebökény, Mágor-puszta és a Kis-Sárrét területén alakultak ki kiterjedtebb másodlagos szikes puszták. A mikrodomborzat a magasabb térszínek fokainak és a mélyebb, tavasszal tocsogós, később viszont keményre száradó szikpadkákkal tagolt. Az itt élő állatfajoknak alkalmazkodniuk kellett a gyorsan és sokszor szeszélyesen változó élőhelyhez. Az időszakos vizekhez jól alkalmazkodtak a gyors fejlődésű szitakötők, közülük a nagy foltosrabló (Lestes macrostigma) és a réti rabló (Lestes dryas) a kardoskúti Fehér-tó ritkább zygoptera szitakötői. A Cserebökényi nyílt talajfelszínnel tarkított szikeseken jól érzi magát a pannon sáska (Epacromius coerulipes) és a változó sáska (Celes variabilis), a Mágor-pusztai szikesek kevés védett fajának egyike a sisakos sáska (Acrida hungarica), mely a Duna-Tisza közén a homoki gyepek elterjedt sáskája, míg itt a szikesek karakterfaj. Az ürmös szikespuszták vörös könyves éjjeli lepkéje a sziki ürömbagoly (Saragossa porosa) a Királyhegyesi-puszta szik-lösz mozaikos gyepjeiből került elő.

A folyók ölelésében helyezkedik el a Békés-Csanádi löszhát termékeny vonulata. Az itt egykoron kiterjedt lösztölgyesek és löszgyepek szenvedték el a legnagyobb mérvű területvesztés a szántók javára. Löszgyep puszta gyepeink éppen csak mutatóba maradtak fenn, legszebb képviselőjük a battonyai Tompapusztai löszgyep, de maradványai megtalálhatóak a Csorvási löszgyepben, a Tatársánci ősgyepben és a Királyhegyesi-pusztán. Kiterjedésükkel fordítottan arányos jelentőségük egyes rovarfajok megőrzésében. A Tompapusztai löszgyepen él endemikus, posztglaciális sztyepreliktum szöcskénk a magyar tarsza (Isophya costata), továbbá jelentős állománya él a fajnak a Maros menti gátakon. Az egyenesszárnyúak táborát erősíti továbbá a fogasfarkú szöcske (Polysarcus denticaudata) és a tőrös szöcske (Gamsocleis glabra). Szintén itt találkozhatunk a mediterrán elterjedésű délvidéki poszméhhel (Bombus argillaceus) és az ugyancsak ritkaságnak számít a hengeres szalmacincérrel (Theophilea cylindricollis). Hazánk nünükefajai közül megtalálható a Körös-ártér töltésein és az ecsegfalvi Ördögsáncon a legkevesebb adattal rendelkező díszes nünüke (Meloe decorus) és a legszebb pompás nünüke (Meloe variegatus).

A Királyhegyesi puszta posztglaciális reliktuma és egyben a löszgyepeink egyik zászlóshajó faja a sztyeplepke (Catopta thrips), mely hazánkon kívül csak Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában fordul elő, Magyarországon ez idáig hat helyről ismert. Kiemelt figyelmet érdemel az atracélcincér (Pilemia tigrina), mely hazai állományának majd egésze a Békés-Csanádi hát mezsgyéin él, sajnos az állományának csak töredéke található Nemzeti Parki területen, így a Tompapusztai löszgyepen és a Kígyósi-pusztán. A löszgyepek extenzív legeltetése egyrészről szolgálja a legértékesebb területek természetszerű kezelését, valamint az őshonos háziállatfajták génmegőrzését. Az állatok fontos szerepet játszanak a koprofág rovarok életében, például a védett holdszarvú ganéjtúró (Copris lunaris) a szürkemarhák ürülékéből készít bölcsőt leendő utódainak Dévaványai-Ecsegi pusztákon.

A szárazföldön kívül, a vizekben is bőven akadunk érdekes élőlényekre. A folyók aljzatán, így a Körösökben és a Marosban nagy számban találhatók a hazai puhatestűek legnagyobb képviselői, a lapos tavikagyló (Pseudanodonta complanata) és tompa folyamkagyló (Unio crassus). A Marosban megtalálható a vörös könyves négypúpú karmosbogár (Macronychus quadrituberculatus) és a sokáig kihaltnak vélt nagy karmosbogár (Potamophilus acuminatus). A Maros partmenti régiójában él a világszinten is egyedülálló európai nyelesszemű légy (Sphyracephala europaea), mely sehol máshol nem fordul elő. A folyóvizek, így a Körösök és a Maros egyes szakain megtalálható mind a négy hazai folyamiszitakötő fajunk: a feketelábú szitakötő (Gomphus vulgatissimus), a sárgás szitakötő (Stylurus flavipes), a csermelyszitakötő (Onychogomphus forcipatus), az erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia), közülük a feketelábú szitakötő a legelterjedtebb. A Körösök és a Maros víztükre alatt rejtve fejlődnek, és csak rövid násztáncuk alkalmával kápráztatják el a természetjárót a tiszavirág (Palingenia longicauda) és dunavirág (Polymitarcis virgo) tömeges rajzása.

A Körös-Maros Nemzeti Park növénytani értékekei

A Nemzeti Park növényföldrajzi szempontból a Pannóniai Flóratartomány, Alföld Flóravidékéhez (Eupannonicum) tartozik, melyen belül a Tiszántúli (Crisicum) flórajárás déli részét foglalja magába. A Körös-Maros Nemzeti Park részterületei a flórajáráson belül érintik a Dévaványai-sík, a Kis-Sárrét, a Körösmenti-sík, a Csanádi-hát, a Békési-hát, a Békési-sík, a Csongrádi-sík, a Körösszög, a Marosszög, és a Dél-Tisza-völgy területeit.

A Nemzeti Parkban meghatározóak a folyómenti területek, a szikes puszták, az egykori mocsárvidékek, árterek helyén a folyószabályozásokat követően is fennmaradt természetközeli területek, valamint a löszpusztagyep és erdősztyep maradványokhoz kötődő élőhelyek.

Az előforduló ritkább növényfajok közül a Dél-Tiszántúlon jellemzőek az európai, a kontinentális, pontusi-pannon, eurázsiai, szubmediterrán elterjedésű flóraelemek. A Nemzeti Park kiemelt értékeit képviselik a pannóniai bennszülött növények, melyek közül ki kell emelni a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), az öldöklő aszat (Cirsium furiens), a pécsvidéki aszat (Cirsium boujartii), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), a magyar látonya (Elatine hungarica), az erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) és a magyar sóballa (Suaeda pannonica) előfordulását.

A Nemzeti Park területén három fokozottan védett és 70 védett növényfaj fordul elő.

A Nemzeti Parkban nagy területeket borítanak szikesek, melyek kialakulása két időszakhoz köthető. Az első a jégkorszakot követő meleg korban lezajló spontán folyamat (pl.: Csanádi-puszták szikesei), a másik a vízrendezéseket, az Alföld lecsapolását követő másodlagos szikesedés volt (pl.: Dévaványai-Ecsegi puszták, Cserebökény, Kis-Sárrét szikesei). A szélsőséges életfeltételeket nyújtó szikesekhez csak az erre specializálódott, sótűrő fajok képesek alkalmazkodni.

A szikes pusztákon néhány tíz centiméteres szintkülönbség is jelentős változást mutat a növényzetben. Ezen belül is a padkás szikes rendkívül sérülékeny mikrodomborzati forma, változatosságát a néhány centiméteres magasság-különbséget is kirajzoló mozaikos vegetáció képezi. A padkák legmagasabb térszínein, ahol a felső humuszos réteg még megvan, vastagságától függően löszpusztagyep, löszlegelő, cickafarkos füves szikespuszta és ürmös szikespuszta társulást találhatunk. Az ürmös szikespuszta társulás jelentős védett növénye a szubmediterrán elterjedésű őszi csillagvirág (Scilla autumnalis), amely ürmös gyepekben csak a Dél-Tiszántúlon fordul elő Magyarországon és legjelentősebb állományai a Csanádi-pusztákon tenyésznek. Szintén ürmös gyepekben újonnan került elő a Nemzeti Parkban egy márciusban virágzó tyúktaréj faj, a pusztai tyúktaréj (Gagea szovitsii), melyet Magyarország területéről korábban nem ismertek.

A magas sótartalmú padkák aljai tavasszal vízzel borítottak, majd nyárra gyorsan kiszáradnak. A padkás szikes iszapfenék jellemző növényfajai a kígyófarkfű (Pholiurus pannonicus) és a vékony útifű (Plantago tenuiflora), amelyek a szikesek endemikus társulását alkotják. A padkák alját és az erek szikfokzónáját a mézpázsitos szikfok társulás uralja. A szikpadkák alján és tövében képződött sós talajú lankákon él a vakszik társulás, melyet bárányparéj (Camphorosma annua) alkot. A padkák szegélyzónájában él az apró termetű, védett sziki varjúháj (Sedum caespitosum) és a védett, endemikus erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana). A szikesek mélyebb fekvésű részein, szikes mocsarak szélein ecsetpázsitos szikirétet fehér tippannal, harmatkásás szikirétet réti harmatkásával és hernyópázsitos szikirétet találunk. A szikes laposok, mocsarak Dél-Tiszántúlra jellemző faja az egyvirágú here (Trifolium ornithopodioides), mely a nemzeti parki területeken ritka előfordulású.

A sziki tölgyesek az egykori kiszáradt magas ártéri területeken találhatóak, melyeknek a legszebb képviselője a térségben a Bélmegyeri Fáspuszta. Kialakulásukat egyrészt a kiszáradó-elszikesedő ártéri keményfás ligeterdők átalakulásával magyarázzák, de valószínűbb, hogy az egységes fajkészlet és az endemizmusok jelenléte miatt sokkal ősibb keletkezésűek voltak. Ligetesedett állományainak tisztásán jellegzetes sziki magaskórós társulást találunk a védett pettyegetett őszirózsával (Aster sedifolius subsp. sedifolius), sziki kocsorddal (Peucedanum officinale), aranyfürttel (Aster lynosyris) és fátyolos nőszirommal (Iris spuria). Kiemelt értéke a társulásnak a védett sziki lórom (Rumex pseudonatronatus), melyet Borbás Vince Bélmegyerről írt le 1870-ben.
A régi elhagyott, lefűződött folyómedrek maradványai helyenként szikes tavakká alakultak, jellegzetes szikes tómeder növényzettel. A parti zónában gyakori a zsióka, a kiszáradó tómederben pedig néhány növényfaj dominanciájával jellemezhető szikes tófenék társulást találhatunk bajuszpázsittal (Crypsis aculeata) és magyar sóballával (Suaeda pannonica) a kardoskúti Fehér-tóban, fakó libatoppal (Chenopodium glaucum) a Királyhegyes melletti Csikóspusztai-tóban.

A mocsármaradványokban a legalacsonyabb térszíneken nádast, széles-és keskenylevelű gyékényeseket, vízi harmatkásást, és néhol tavikákásokat és mocsári sásosokat találunk. Számos értékes növényfaj tenyészik itt, mint például a rovarfogó gyökérfüggelékkel rendelkező közönséges rence (Utricularia vulgaris), a védettek közül előfordul a pannóniai endemizmus kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), a védett buglyos boglárka (Ranunculus polyphyllus). Az orchideák egyik impozáns képviselője, a sötétlila virágú pompás kosbor (Orchis elegans) a Csanádi puszták Liliomos mocsarában és a Kis-Sárrét egyik mocsármaradványában, az Ugrai-rét oldalában lelhető fel a térségben, az utóbbi helyen hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) társaságában.

Érdekes, említést érdemlő társulás a nedves iszapfenékhez kötődő iszapnövények társulása, melyek korábban a folyók partján és a természetes mocsarak szélében fordultak elő, de sok esetben mára a mezőgazdaság térhódításával a szántóföldek későn kiszáradó belvízfoltjain alkotnak szőnyegszerű növényzetet. Ezek közül is ki kell emelni a látonyákat, melynek magjai az alkalmas körülményekre várakozva száraz talajon akár 50 évig is elfekszenek. Nálunk a védett magyar (Elatine hungarica), a háromporzós (Elatine triandra) és a pocsolyalátonya (Elatine alsinastrum) fordul elő. A társulást alkotó fajok közül említést érdemel még a védett apró füzény (Lythrum tribracteatum) és a heverő iszapfű (Lindernia procumbens) is. Legszebb állományaikat csapadékosabb években a Dévaványai-Ecsegi puszták területének régi, elhagyott folyómedreiben lévő belvizes foltokon találhatjuk meg. A Körös-ártér iszapos partú részeinek Magyarországon is nagy ritkaságnak számító növénye a tekert csűdfű (Astragalus contortuplicatus).

A folyómenti területek növénytani értékét képviselik a természetes állapotú bokorfüzesek, fűz-nyár-ligeterdők, tölgy-kőris-szil-ligeterdők, az ártéri mocsárrétek, ártéri kaszálórétek. Ezen társulások néhol csak szigetszerűen maradtak fenn természetes állapotukban. A védett réti iszalag (Clematis integrifolia) helyenként tömeges megjelenése az ártéri kaszálóréteken kiemelkedő jelentőségű, főként a Körös-ártér Gyigér-zugi mocsárrétjén és a gátak nedvesebb oldalán fordul elő. A tavaszi aszpektusban virágzó ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis) kiemelt értéke a keményfás ligeterdei társulásoknak, melynek legszebb állományait a Maros-ártéren találhatjuk. A folyó menti erdőkben a Maros mellett megfigyelhető a védett széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), a Körösök mentén pedig erdőszegélyekben a fehér, bókoló virágú nyári tőzike (Leucojum aestivum).

Főként a Körös, jóval kisebb számban a Maros mentén a szabályozások következtében kialakult holtágakat, morotvákat találunk, melyek mind más szukcessziós stádiumban vannak, a nyílt vízfelülettől a teljesen elhínarasodott, szinte már feltöltődött állapotig. Védett növényfajai közül ki kell emelnünk, a sárga virágú tündérfátyolt (Nymphoides peltata), a víz tetején lebegő vízipáfrányt, a rucaörmöt (Salvinia natans), és az európai vörös könyves, jellegzetes szúró termésű sulymot (Trapa natans). A legszebb holtágakat a Körös-ártéren láthatjuk, melyek közül nyolcat tartanak számon az országosan is kiemelt jelentőségű, úgynevezett szentély holtágak között.

A Békés-Csanádi hát löszpusztagyepeinek csak hírmondói maradtak meg, jellegzetes növényeire csak a mezsgyék maradványaiból, kunhalmok, földvárak oldalának növényzetéből és egy-egy kis kiterjedésű, szikes gyepek közé ékelődött, véletlenszerűen megmaradt foltból következtethetünk. A löszgyepek növényei közül ki kell emelnünk a fokozottan védett volgamenti héricset (Adonis volgensis) és a bókoló zsályát (Salvia nutans). Mindkét növényfaj Magyarországon csak itt, a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság által kezelt védett természeti területeken él.

A löszpusztagyepek egyik legszebb maradványa a Tompapusztai löszgyep Battonya mellett, mely a Száraz-ér kanyarulata által körülvett, védett helynek köszönheti megmaradását. Fajgazdagsága árulkodik arról, hogy milyen lehetett a löszgyepek növényvilága a felszántások előtt. Ki kell emelnünk a nagyon ritka löszgyepfaj a szennyes ínfű (Ajuga laxmannii) itteni előfordulását, a kék atracél (Anchusa barrelieri), a macskahere (Phlomis tuberosa), a pusztai meténg (Vinca herbacea), a csuklyás ibolya (Viola ambigua) és a közönséges borkóró (Thalictrum minus) jelenlétét. Minden jelentősebb löszgyep maradvány foltban előkerült a Nemzeti Park egyik kiemelt értéke, a vetővirág (Sternbergia colchiciflora), melynek országos viszonylatban is legnagyobb tömegét a Csanádi-pusztákon láthatjuk. Az öldöklő aszat (Cirsium furiens) védett pannon-kelet-kárpáti bennszülött faj. Korábban kipusztultnak vélték, de a Dél-Tiszántúlon a Kis-Sárréten Biharugra, Mezőgyán és Geszt határában megtalálható néhány foltban több száz töves állománya. Ugyancsak kiemelt értéket képvisel a pécsvidéki aszat (Cirsium boujartii), mely a Dél-Tiszántúlon igen ritka, a Kígyósi-pusztán lelhető fel néhány ponton.

A Nemzeti Parkban található több, mint hetven kunhalom és néhány földvár, kiemelt kultúrtörténeti és tájképi értékei mellett növénytani szempontból is jelentős. Néhány esetében megtalálható rajtuk az eredeti növényzet. A taréjos búzafű (Agropyron cristatum) dominanciájával jellemezhető löszfal pionír társulásban a heverő seprőfű (Kochia prostrata) is előfordul, valamint a zártabb gyepekben a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) is megjelenik. A legszebb állományait a Maros-ártéren található Bekai-halmon és a Dévaványai-Ecsegi pusztákon keresztül húzódó 3000 éves földvár, az Ördögsánc oldalán találhatjuk meg.

Körösvölgyi Látogatóközpont és Állatpark

Nemzeti Parkunk ezen bemutatóhelyén állandó kiállításunkon ismerhető meg a Dél-Tiszántúl tájtörténete, természeti értékei, élővilága, a Körös-Maros Nemzeti Park munkája. Megtekinthetőek változatos időszaki kiállításaink. Hirdetett szakmai programjaink egész év során kihasználhatóak.

A Csáky-kastély kertjében elterülő páratlan szépségű, a Kákafoki Körös holtág által körülölelt Anna-ligetben évszázados fák között lehet kellemes sétát tenni, ahol a 2014-ben megnyílt Körösvölgyi Állatparkban vendégeink testközelből ismerhetik meg a Dél- Tiszántúlon egykor és ma honos, illetve jelenleg is terjeszkedő állatfajokat. Az Állatparkban közel 40 féle madár- és emlős illetve halfaj egyedeit tekinthetik meg az érdeklődők.

Az Anna- ligeti Tanösvény mentén- mintegy 1450 méteres szakaszon- 8 madárvolier, négy ragadozóház, lekerített vizes élőhely, külön átjárható mókusház, kültéri teknős terrárium, 4 nagy kifutó egy speciális, veszélyes állat tartására alkalmas kifutó, a látogatóközpont épületében pedig egy 7000 literes akváriumrendszer ad otthont a bemutatott állatoknak Az itt megtalálható állatok részben különböző fajvédelmi programokban résztvevő állatfajok példányai, részben pedig - különböző okok miatt- a természetben önálló életre alkalmatlan egyedek. Az Állatpark lakói között védett és nem védett fajokat egyaránt fellelhetünk.

Látogatóink olyan rejtett életmódot élő állatokkal találkozhatnak, mint a nyuszt, a borz, vagy a nyestkutya, vagy az aranysakál. Az Anna-ligetben láthatunk gímszarvast, őzet, dámszarvast, vaddisznót, és rókát is, melyek általánosan ismert fajnak számítanak, mégis ritkán kerülnek a természetjárók szeme elé a szabadban.

A kialakított vizes élőhelyen vízi madarak, mocsári teknősök, halak élnek. A park legnagyobb attrakcióját az európai bölények jelentik, melyek a Maros és a Sárrét közti terület régmúlt élővilágát idézik, hiszen ma már a Dél-Alföldön sehol sem élnek vadon.

Réhelyi Látogatóközpont

A központ külső bemutatóhelyein túzok, illetve különböző magyar őshonos állatfajok testközelből figyelhetők meg, többek között magyar szürke marha, bivaly, rackajuh, mangalica sertés és különböző baromfifajták, melyekről a Körös-Maros Nemzeti Park munkatársai nyújtanak tájékoztatást az érdeklődőknek. A látogatóközpontból kiindulva tanösvény mutatja be a terület növény- és állatvilágát.

A Réhelyi Látogatóközpont múzeumi épületének emeleti részén található állandó kiállítás bemutatja a terület egyedülálló értékét, az európai túzokot, a túzokvédelmi tevékenységet, valamint a Nagy-Sárrét hajdani és jelenlegi élővilágát, illetve külön szobát kapott a Dr. Sterbetz István, vadász, író és nemzetközi hírű ornitológus életét és munkásságát bemutató kiállítás.

A Nemzeti Park e részterülete mai élőhelyi adottságai mellett kiváló feltételeket biztosít a világszinten veszélyeztetett túzoknak (Otis tarda). A magyarországi állomány egyharmadát adó, Dévaványa térségében élő populáció a védelmi tevékenységnek köszönhetően enyhe növekedést mutatott az elmúlt tíz év során és jelenleg több, mint 500 egyedet számlál. Ez a veszélyeztetett, nagytestű madárfaj a gyepek mellett rendszeresen használja költésre a különböző szántóföldi kultúrákat is, különösen a lucernát és a gabonaféléket. Azok a fészekaljak, amelyek mezőgazdasági munkák során előkerülnek, az ország minden részéről az igazgatóság dévaványai Túzokvédelmi Állomására kerülnek, ahol biztosítottak a feltételek a keltetéshez, a neveléshez és a visszavadításhoz.

A látogatóközponttól indul a Réhelyi tanösvény, melynek másfél kilométeres szakaszán megismerhetők a térség botanikai és zoológiai értékei. A Dévaványai-Ecsegi pusztákon kialakított kerékpártúra útvonalak érintik a vidék jellegzetes élőhely típusait, jelentősebb kultúrtörténeti és természeti értékeit.

Bihari Madárvárta

Az épület a Körös-Maros Nemzeti Park Kis-Sárrét részterületén, Biharugra település központjától 3 kilométerre található. A településre beérve burkolt út vezet a Madárvártáig. A 2007-ben újonnan nyílt létesítmény hagyományos szerkezetű, a bihari tájra jellemző építészeti stílus elemeit tükrözi.

Mind az épület, mind az itt megmaradt háborítatlan természeti környezet olyan erdei iskolai programok megrendezéséhez, terepi megfigyelések, foglalkozások megtartásához nyújt helyszínt, ami páratlan élmény nyújt az ideérkezők számára.