Bunyevác Tájház Baja - Szentistván

A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége és az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség az 1970-es évek végén három népi épületet jelölt ki az országban, melyek a hazánkban élő délszláv nemzetiségek kultúrájának első reprezentánsai lettek volna. A Vas megyei Apátistvánfalván szlovén, Bács-Kiskun megyében Hercegszántón sokác, és Bajaszentistvánon bunyevác tájház létrehozását tűzték ki célul. Ezek közül azonban csak az utóbbi valósult meg.

A tájház kapuit az idén 30 esztendeje, 1979. július 1-jén a Baján megrendezett II. Folklórfesztivál keretei között a délszláv szövetség akkori főtitkára Mándics Mihály nyitotta meg. A kiállított néprajzi gyűjtemény velejét a bajaszentistváni Orlovácz Katalin hagyatéka alkotja. Ezt egészítik ki a ház utolsó lakója, Sokcsevics Józsefné Szekulity Katalin által felajánlott tárgyak, aki haláláig volt gondnoka a tájháznak.

Megemlítendő, hogy Solymos Ede egykori bajai múzeumigazgató nem volt túl derülátó a Bunyevác Tájháznak kiszemelt épület vásárlásával kapcsolatosan. Amint visszaemlékezésében leírta: „Javasoltam, hogy ne egy nádfödeles, háromhelyiséges kis parasztházat szerezzünk, hanem nagy portás, tágas, sok szobás »kulák« házat, melynek melléképületei is vannak. Itt tudnánk enteriőrt és kiállítást rendezni, és azokat a nagyméretű gazdasági eszközöket (szekér, vetőgép, stb.) is bemutatni, melyeket a múzeumban nem állíthatunk ki. Persze ilyen házat, megfelelő áron, egyik napról a másikra nem lehet találni. Közben ajánlatot kapott a tanács egy kis házra. Egy utcai beszélgetés alkalmával kérdezték véleményemet. Mondtam, hogy az nem megfelelő. Ettől kezdve senki sem kérdezett, csak arról értesültem, hogy megvásárolták.”

Sajnálni való továbbá, hogy a telket az értékesítéskor hosszában kettéosztották, ezáltal csökkent az udvar nagysága. A hagyományos falusi udvarok összképét az 1960-as években az is módosította, hogy miután a környéken megszűnt a lótartás, a korábban fordulóra alkalmas udvarokat szőlőlugasokkal telepítették be.

Mindezen kedvezőtlennek tűnő körülmények ellenére a Pandúr utca 51. számú épület az egyik utolsó hírmondója a környék hagyományos népi építkezésének. A nyeregtetős, náddal fedett, vert falú lakóház a szóbeli emlékezet szerint az 1860-as évek elején épült. A megye népi építészetének jellegzetes lakóháztípusa az ún. alföldi, vagy középmagyar lakóházak közé sorolható. A ház alaprajzát tekintve szoba-konyha-szoba beosztású, melyhez még egy kamra, és egy istálló kapcsolódik.

A tájház kapuján belépve rögtön szembetűnik, hogy az oromzattal ellentétben a gangfal nem fehérre meszelt, hanem színes, mintás festéssel díszített. Az előre megtervezett sablonokkal történő festésmód iránti igény a XIX–XX. század fordulóján Baján és környékén nemcsak a városi polgárságnál, hanem a falusi megrendelők körében is egyre nagyobb mértékben jelentkezett. A szobák ilyen stílusú festése jelentősen átalakította az egykori lakáskultúra képét.

A Bunyevác Tájház szobáinak falain is megjelenő, polgári hatást keltő színáradat minden bizonnyal a család vagyonosodását hivatott érzékeltetni.

A gangról a meglehetősen magas küszöbű ajtón nagy főhajtással ajánlatos belépni a szabadkéményes konyhába. Két oldalt tüzelőpadkák, itt találhatóak a különböző konyhai eszközök kerültek, úgymint: cserépfazekak, cseréptálak, köcsögök. A falakon az egykori bajai fazekasipar termékei (tányérok, tálak) láthatóak. A XX. század elején innen fűtötték a két szobai kemencét. A tetővel elzárt kemence szája melletti sarokba a fűtés kellékei, piszkafa és szénvonó, mellette kenyérsütőlapát.

A ház két ablakos, utcára néző helyisége az első szoba (prednja szoba), amely az országos gyakorlatnak megfelelően a lakóház legreprezentatívabb, legszebben berendezett része. A tisztaszobaként funkcionáló helyiség párhuzamos elrendezésű. A két ablak között található a sublód (armár, szanduk), a falak mellett pedig egy-egy ágy (krevet).

A szoba közepén van az asztal (asztal), körülötte néhány szék (sztolica). A sarokban lévő kemence (pety) a Bácskában elterjedt szögletes, kúpban végződő típus, amit a ház falához hasonlóan sablonnal mintásra festettek.

A bunyevácok – több magyarországi néprajzi csoporthoz hasonlóan – viseletükön keresztül igyekeztek a világ elé tárni anyagi helyzetüket. Hímzéseiken felettébb kedvelték a fehér színt, és nagyon ügyeltek a színnel együtt járó követelményre, a tisztaságra is. Jól tükrözi ezt az idős bunyevác asszonyok elmondása, akik szerint a XIX–XX. század fordulóján a fehérneműt tizenegyszer mosták át háziszappannal, majd keményfa hamuból készített lúghoz tizenegy üst vizet melegítettek, és ezzel forrázták le a ruhát. A nők kedvelték a drága selyem, bársony, brokát anyagokat. A ruházatuk a századfordulón polgárias jellegű volt: a szoknya földig, az 1900-as évektől bokáig ért, alatta több alsószoknyát (dolnje szuknja) viseltek. Az ing (kusulja) fölé vették a selyemből, bársonyból szabott, aranyszalaggal szegélyezett mellénykét (pruszluk). A fent említett ruhadarabok díszesebb példányai közül az udvar felőli ablaknál lévő szekrényre (sifonér) akasztva láthatunk néhányat.

A bunyevác nők a harisnyájukra (csorapa) az öltözet szövetéből készített papucsot (papucsa) húztak, a XIX–XX. század fordulóját követően azonban már bőrcipőt. A férfiak selyemből vagy bársonyból készült, ezüstgombokkal díszített mellénye a magyarok körében is elterjedt.

A szobai kemence mellett bölcső áll az újszülöttel, a kemencepadkán pedig a babina, egy étellel teli, kenyérruhával (peskir) letakart kosár, amit a közeli hozzátartozók vittek a gyermekágyas asszonynak.

A falakon elhelyezett szentképek a bunyevác nép mély vallásosságáról árulkodnak, a keretezett fényképek pedig a családi kötelékek erősségének tükrei. A bunyevácok között a nagycsaládi szervezet a XX. század első feléig meghatározó volt.

Néhány fénykép az ünnepi alkalmakat szemlélteti. Így például a krályicák, a pünkösdi királynék járásának szokását, amit Baján, Bajaszentistvánon a bunyevácok a két világháború között még gyakoroltak. Ilyenkor általában három pár fehér ruhába öltözött, szalagokkal díszített, koszorús nő, és egy kis királynő vonult fel. Az első pár kardot tartott a kezében, a második pedig egy selyemkendőt a két végénél fogva. Közöttük haladt a legkisebb királyné, kezében fehér kendővel, a pénzbeli adományok számára. Amikor megállították őket, a kis királynőt vánkossal fedett székre ültették, énekeikbe pedig belefoglalták a jótéteményes nevét.

A hátsó szoba (sztrazsnja szoba) közepén szintén asztal van, és itt is található ágy, a konyha felőli sarokban pedig kemence. A felállított szövőszék a téli időszak egyik jellegzetes női munkavégzését rekonstruálja. Az ügyes kezű bunyevác asszonyok a XIX–XX. század fordulója táján még rendkívül finom puhaságú, különös szépségű női ingvállakat szőttek kelengyéül leányaiknak. A sifonból készült ingek, az ún. opletykák bevarrt ujját díszesre szőtték, ezt csancsánának nevezték. Az ingujj díszítése úgy történt, hogy szövés közben egy szálat felemeltek, ez alá egy más anyagú fonalat fűztek, majd ismét leengedték a megemelt szálat, ezáltal rögzült az eltérő fonalszál. A díszítő sodrott pamutfonalat a Baja környéki szövéssel foglalkozó magyar és bunyevác asszonyok a „sóti”-nak nevezték. A nagy türelmet, kitűnő szemet, sok időt követelő munka dacára a szövő asszonyok 20–40, ritkábban 50 db csancsánával díszített női inget készítettek lányuknak hozományként. Az ingek szépségük, finomságuk miatt eredetileg ünneplő viseletdarabnak számítottak, csak később, a XX. század közepén váltak az idős asszonyok körében munkavégzéskor használt ruhafélévé. A csancsánás ing sok esetben elkísérte használóját élete utolsó útjára is.

A tájház sajátos színfoltját jelentik továbbá a házilag szőtt gyapjúpokrócok, ágy- és asztalterítők, a festett gyapjúból készített kötények (pregacsa), tarisznyák (torba). A XX. század első harmadától a szövőszéket azonban már inkább gyapjúszövésre, később rongyszőnyeg készítésére használták.

A hátsó szoba alápincézett, itt bort és zöldséget tároltak az egykori tulajdonosok. A pincét követően a léckerítéssel leválasztott gazdasági udvarba érünk, melynek első helyisége a kamra (komora). A lakóház egyik legfontosabb helyisége, hiszen itt halmozták fel mindazt, ami a mindennapi megélhetéshez szükséges volt. A helyiség mennyezete a többivel ellentétben nem deszka, hanem nádszövet, amit belülről nem tapasztottak.

A kamra után egy nem túl nagy, mindössze néhány ló befogadására alkalmas istálló (staja) következik. A helyiség a lószerszámok, kisebb állattartó eszközök bemutató helye.

Forrás: Múzeum honlapja