Kőbányai Pincerendszer

A főváros X. kerületének neve valóban a több száz évre visszanyúló kőfejtésre utal. A terület korábbi, ugyancsak találó elnevezését, "Kőér", IV. Béla 1244-ben kelt oklevelében olvashattuk először. A kőbányai kőfejtés a középkortól volt általánosan ismert. Budafokhoz hasonlóan a követ a bányajogot kapott földtulajdonosok fejtették ki. Kisebb bevágással, vágatokkal a leendő kőtömböt körbehatárolták, majd a tömböt ékekkel hátulról lefeszítették. Széles és mély aknákat vágtak, mert ezek a kövek majdnem úgy voltak vághatók, mint a kősó.

Ez a könnyen faragható, fűrészelhető, ugyanakkor fagyálló és a levegőn szinte tovább szilárduló kőbányai, miocén korabeli szarmata mészkő Pest egyik legfontosabb építőköve volt. Különösen az 1838-as nagy pesti árvíz után növekedett meg a kitermelés.

Kőbánya köveiből híres építészeti alkotások születtek, így a Lánchíd, a Margit híd, a Mátyástemplom, a Halászbástya, a Citadella, az Opera, az Egyetemi Könyvtár, a Tudományos Akadémia, az Andrássy út számos palotája, sőt még a kecskeméti református templom újjáépítéséhez is innen szállították a köveket. A valamikori Pannon-tenger borította tájon a rétegesen lerakódott mészkő könnyen vágható volt. Ökrös szekerekkel szállították a megfelelő nagyságúra fűrészelt tömböket többnyire a Fehér úton, amely vélhetően a szállongó mészkőporról nyerte nevét.

1890 körül, amikorra a kőbányászat gyakorlatilag befejeződött, Magyarország egyik legnagyobb, összefüggő pincerendszere maradt a bányák helyén. A kőbányai pincék ma ismert hossza több mint 32 km. 180 ezer négyzetméter alapterületű, fésűs elrendezésű járatrendszer maradt a bányatevékenység befejeződése után a föld alatt. A pincék a Kőrösi Csoma út-Kolozsvári utca- Jászberényi út találkozásánál, az ún. "Éles-saroknál" kezdődnek. Innen a Jászberényi, illetve a Maglódi út mentén húzódnak a Téglavető utca magasságáig. Ez a több mint 20 km hosszú pincerendszer a Csősztorony környékén van összeköttetésben a Harmat utca- Ihász utca- Halom utca - Bebek út - Halom köz által határolt területen lévő pincékkel.

Az összefüggő pincerendszer mellett még több kisebb pincebokor található. Ezek közül a legnagyobb az Óhegyi, a Szlávy utca mentén a Száraz utca torkolatával szemben (1300 m hosszú, 16 m mély). Jóval kisebb az Algyógyi utca - Kocka utca mentén, valamint a Kőér utca és Petrőczy utca kereszteződésénél lévő pincerendszer.

A pincék mélysége a földfelszínhez viszonyítva változatos. Átlagosan 10-15 m mélyen helyezkednek el, de van 30 m mély pincetalp is. Szélességük is változó. Általános a 4-6 m ágszélesség, de vannak helyek, ahol 10-12 m magas és 8-10 m széles, hatalmas, templomhajó méretű sziklapincék alakultak ki. A pincerendszerben az átlaghőmérséklet 8 fok körül van egész évben, ezért a túrázóknak ajánlott a hőmérsékletnek megfelelő öltözék és a vízálló cipő.

Dausz Gyula szerint: "A bányászat kettős hasznot hajtott, a kivájt kövek már magukban is kifizették a fáradtságot, másrészt pedig a nyert üregek mint pincék szintén nagy értéket képviseltek. A pincék majdnem annyit érnek, mint maga a kiaknázott kő, mert ezeknél a pincéknél jobbak aligha találhatóak az országban."

A pincéket először a szőlősgazdák és a borkereskedők hasznosították, hiszen a mészkőréteg, amelybe a pincéket vágták, oly vastag, hogy a pincék belső hőmérséklete a külsőtől úgyszólván teljesen független, és a pincejáratok jól megközelíthetők. A XVII-XIX. század idején bizonyítottan hatalmas kiterjedésű szőlők voltak. A régi térképek és leírások tanúsítják, hogy az Óhegy és az Újhegy szőlőkkel volt beültetve, amely egybefüggő szőlőterület egészen a Ligetig ért.

Akkor, amikor egyes pincékben már elkezdődött a sörkészítés - elsőként Schmiedt Péter rendezte be kőbányai pincéjében "sertárosházát" 1844-ben - a pince felett még szőlő volt található!

A télen-nyáron állandó hűvös, kapóra jött Dreher Antalnak, aki miután 1862-ben megvásárolta a Kőbányai Sörgyár telepét, pinceként használta a bányát, több tíz méteres mélységben tárolva a felszíni épületekben főzött sört. A Dreher-birodalom szép lassan bekebelezte az egész Óhegyet és a környéken megtelepedett többi sörgyárat. Dreherék 1862-ben megteremtették saját serfőzdéjüket, amely előbb impozáns méretű gyárrá fejlődött, majd - a harmincas évekre - magába olvasztotta Haggenmacherék üzemét, az Első Magyar Részvényserfőzdét és a Fővárosi Serfőző Rt.-t is. A második világháború idejére a nagyobb gyárak közül már csak a Polgári Serfőző Rt. maradt független - az államosításig.

A sörgyártás azonban a privatizáció óta egyre kisebb területen folyik. Mostanra gyakorlatilag visszaszorult az egykori Részvényserfőzde épületeibe, a Jászberényi úti, úgynevezett kettes telepre. A Dreher gyárra, ahol 1923-tól kezdve csak malátaüzem működött, nincs szükség, amióta az alapanyag máshonnan érkezik. Az üzem alatti, teherautóval is járható, hatalmas méretű pincerendszerben - ahol a II. világháború idején elfért egy repülőgépmotor-összeszerelő gyár is - ma kizárólag gombát termesztenek, vagy üresen áll.

S hogy mi lesz a Dreherek hajdani gyárában? Az önkormányzat az üzemben kulturális centrumot, az alsóbb területeken pedig lakóparkot szeretne kialakítani. Bár a tervek szerint pár épületet elbontanának, a teljes együttes már csak azért sem kerülhet bontócsákány alá, mert néhány üzemcsarnok homlokzata műemléki védettséget élvez. Így aztán még az is előfordulhat, hogy egyszer megvalósul a tizenöt év előtti álom, és a nagyközönség barlangvasúton csalinkázhat a mozi és a tekepálya között, hogy aztán beüljön egy jó hideg sörre; hol másutt, mint Dreheréknél.

A Kőbányai Pincerendszer számos magyar- és külföldi film forgatásának biztosít helyszínt.

Forrás: a nevezetesség közösségi oldala, honlapja