Borsodi népviselet - néprajzi kiállítás az Ózdi Muzeális Gyűjteményben

Vidékünkön a XX. századi honismereti jellegű, helyi gyűjtések koncepciózus irányítása Lajos Árpád és Bodgál Ferenc nevéhez fűződnek. A Miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársaiként felfigyeltek az Ózd és vidékén lévő, kihalófélben lévő hagyományokra, a sok esetben már eredeti funkciójától megfosztott tárgyakra, amelyek megőrzése időszerű feladatnak tűnt. A szakmai javaslataik alapján ténykedő lelkes amatőrök és lokálpatrióta pedagógusok munkájának eredménye volt az a gyűjtemény amely a mai városi múzeumban lévő néprajzi anyag törzsét alkotja. Az elmúlt évtized óta folyamatosan bővül további műtárgyakkal ez a gyűjteményi egység is.

A kiállított tárgyakat alapvetően három csoportba lehet sorolni:

1. a kenderfeldolgozást és szövést, illetve a fazekasmunkát, cserépedényeket bemutató emlékekébe,

2. a háztartásban egykorvolt famunkáknak és hímzéseknek, a népviseletnek, a paraszti öltözék jellemző darabjainak csoportjába, illetve

3. a Faggyas István gyűjtemény részét képező- elsősorban a pásztorkodással állattartással összefüggő tárgyakéba. A termek kialakításánál az egykor élt emberek díszítőkedvének reprezentálása volt a fő irány. Az így bemutatott motívumkincs jellemzi a vidék ízlésvilágát, érzékelteti azt a művészeti értéket, amely a tárgyat sok esetben gyakorlati funkciója fölé emeli, függetlenül attól, hogy ügyes kezű falusi ember, vagy specializált iparos készítette azt. A közös bennük, hogy egykoron mindet az Ózd környékén élő falusi emberek használták.

Textilek

Az eredeti tárgyak segítségével bemutatjuk a vágott, vagy nyűtt kender gerebenezésétől kezdve azt a hagyományos munkafolyamatot, amely eredményeként a növényből kelengye lesz. A textilnemű életében a következő fázis, amikor azt díszítés egészíti ki. Vidékünk alkotó tevékenységének legalapvetőbb, mondhatni „minimumformája” a monogramos díszítés. Az Ózd környéki falvak lakói leginkább a cinóber és a ciklámen árnyalatait kedvelték legjobban a nevek kezdőbetűinek hímzésére használt cérna kiválasztásakor. Zsákon, hamvason, ingvállon fordul elő a három nagybetű, amelyek közül általában a középső a ragadványnevek meglétéről tanúskodik.

A mindennapi használatra szánt vászonnak az ún. vert csík volt az egyetlen éke. Jóval tartósabb volt, mint a hímzett, vagy akár a felszedett díszítés. Ilyen vertcsíkosak voltak a szakajtókendők, vagy a tárlókban megtekinthető vetőzsákok is. A textilnemű stafírungként, vagyis a házasodó ifjú asszony kelengyéjeként, az asztalos készítette ládában került az új családjához. Az ingváll darabjai szintén kiállításra kerültek amelyek hímzett díszítései több variációban láthatóak.

Egy, gombolható, fehérített anyagból varrott, fehér cérnával hímzett, három oldalán rávarrott csipkeszegéllyel díszített párnahaj félig kész állapotában is tetszetős darab. Hagyományosan ezt a fajta darabot csak a szülés után húzták fel. Jelentősége az eredeti tulajdonosának elmondásában hangsúlyra kerül: „Minél gazdagabb volt a díszítés annál tehetősebb volt a gazdája! ”

Egyes falvakban, hűvösebb, téliesebb időkben a nők olyan gyapjú nagykendőt viseltek, amit a nyakukba, hátukra vetve, elöl keresztbe téve, derekukon megkötve volt szokás hordani. Vidékünkön mezei munkákon használt jellegzetes textil még a hamvas, amely tulajdonképpen egy hordeszköz. Múzeumokban ritkán látni a terem közepén elhelyezett halottas terítőhöz hasonlót, amely ízlésesen hímzett, nagy méretével vonzza a belépő tekintetét.