Vízimalom működése, vízimalom indítás minden hétvégén a Skanzenben, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban

Az aktív kikapcsolódás jegyében zajlanak hétvégi programjaink. Kézműves műhelyeinkben a gyertyamártástól a szappanfőzésen át, a tartósítási eljárásokig megannyi tevékenységet bemutatunk. Kovácsműhelyünkben izzik a vas, malmainkban őrölnek a kerekek, s kiderül mi a titka a vízimalom, a tiprómalom, vagy éppen a szárazmalom működésének. Zeneudvarunkban fiatal népzenészek húzzák a talp alá valót, ahol hétről hétre újabb és újabb tánclépéseket sajátíthatnak el vérbeli táncosoktól az oda betérők. Ásványrárói konyhánkban pedig májustól szeptemberig főzőiskolát nyitunk, ahol a népi konyhai praktikák csínját-bínját lehet elsajátítani.

Programok:

Erdőhorváti perecsütő
Népi misztikum
Vajákos képző
Mi a szösz?
Játékbirodalom
A szárazmalom működés közben 11-16 óra között
Zeneudvar vasárnap
Élet a tanyán

Vízimalom indítás 11:30 és 14:00 órakor

Molnárok, malmok
„Szél hajtja a habot, víz a vízimalmot…"
A nyirádi vízimalom berendezése szemléletesen tárja elénk, hogyan élt és dolgozott egy vízimolnár a családjával. A program különlegessége, hogy a malmot beindítjuk, így működés közben láthatjuk a malomszerkezetet is, és megfigyelhetjük, hogyan lesz a magból liszt vagy korpa. A nullás liszt finomságáról mindenki saját kezűleg is meggyőződhet. Az élményt a kézi malommal való őrlés, a malmokhoz kapcsolódó hiedelmek, szokások, a kisebbeknek malmos és molnáros játékok, a nagyobbaknak a malomi rendtartás megismerése teszi még élményszerűbbé.

Népi mosoda
Nagyanyáink konyhatitkai
Gyertyamártás (kivéve: július, augusztus hónapokban)
Textilműhely
Forog a korong
Hagyományos
Főzőiskola (július 13., augusztus 10., szeptember 14.)
Kovácsmesterség bemutató
Bütykölő

VÍZIMALOM

A Veszprém megyei Nyirádról 1981-ben áttelepített, két felülcsapott vízikerékkel üzemelő és molnárlakással egybeépített objektum 2000 őszétől látható a múzeum Bakony-, Balaton felvidék tájegységében. A Dunántúlon túlnyomórészt vízimalmok elégítették ki a lakosság liszt-és daraszükségletét. 1894-ben a Dunántúlon 2880 vízimalmot tartottak számon, míg az egész országban 15413 darabot. A vízimalmok esetében meg kell különböztetnünk a hajózható folyókra telepített úszó hajótestekre helyezett hajómalmot és a kisebb vízfolyás mellé épített malomszerkezetet, a patakmalmot vagy gátasmalmot.

A malom a magyar vidéki élet egyik fontos termelőeszköze, és különböző típusai alapvető szükségleteket elégítettek ki, az elmúlt évszázadok során. Gyakran ugyanaz a malom többféle munkát, így például őrlést, hántolást deszkafűrészelést is végzett.

A mesterség története

A vízimalmok ókori eredetű mechanizmusok. Szélesebb körben Európában a feudalizmus korszakában terjedtek el. A 19. századi malomösszeírások szerint hazánkban az őrlőszerkezetek nagyobb hányada vízimalom volt, széleskörű alkalmazásuk természeti viszonyaikkal magyarázható. Az összeírásokból az is látszik, hogy a 19. században még működtek Árpád-kori és középkori vízimalmok is, tehát már a 11. századból ismerünk vízimalmot. 1863-ban 9173 patakmalom és 4301 hajómalom őrölt az országban.

A molnárság a 11. században alakult mesterség, de csak a 15. században céhesedett. A viszonylag kései céhesedés oka az lehetett, hogy a középkorban a malom üzemeltetése földesúri jog volt, mivel komoly jövedelemforrást jelentett, és ez gátolta az árutermelés kibontakozását. A molnárság szoros kapcsolata a mezőgazdasággal, valamint a malmok egymástól és gyakran a lakott helyektől való távolsága (pl. vízimalmok) szintén akadályozta a fejlődést.

A molnárok általában a módosabbak közé tartoztak, gyakran nagyobb vállalkozásba is kezdtek és vagyont szerzetek. Nagyobb részük nem a saját malmát üzemeltette, hanem a földesúr, az egyház vagy egy közösség tulajdonában lévő malom bérlője vagy alkalmazottja volt. A mesterség azonban mindenképpen jó megélhetést biztosított.

A malomipar erősödésével a molnároknak kiterjedt céhszervezetük lett. E szervezeteknek más iparágakkal szemben fontos szerepük volt, különösen a vízimolnárok esetében, mivel vízhasználatot, a hajómalmok kikötési helyeit, sorrendjét bizonyos keretek között autonóm módon szabályozhatták.

A malmok a 18-19. században a népi társasági élet központjai voltak. Akik az őrlésre várakoztak, megvitatták minden ügyes-bajos dolgukat és híreket cseréltek egymással.
A céhek megszűnése (1871) után a molnárok ipartársulatba szerveződtek. Ezzel csaknem egyidőben, 1875-ben kapott a Ganz-gyár szabadalmat a Mechwart-féle hengerszék gyártására, ami forradalmasította, és ezzel új kihívások elé állította a molnármesterséget.

A molnár

Lisztőrléssel foglalkozó mesterember, aki a malmok berendezéseinek, szerkezeteinek elkészítéséhez és karbantartásához is ért. (A régi nyelvhasználatban molnárnak neveztek minden olyan mestert, aki értett a mechanikai szerkezet készítéséhez, működtetéséhez).
A molnárok szaktudása nagyon sokoldalú volt. A malmokat szinte teljesen fából készítették, vas és fém alkatrészeket még a gépezetek építésénél is elenyésző mértékben használtak.

A molnárok elsősorban őrléssel foglalkoztak, de rendszeresen működtettek deszkatörő, kendermetsző, kalló, érczúzó gépezeteket. Mivel kiválóan értettek a fa megmunkálásához, sokan közülük fafaragással és bútorok készítésével is foglalkoztak.

A hazai molnárok folyamatosan tökéletesítették malomgépezeteiket. Ezek között említést érdemelnek a zsákfelvonó és lisztszitáló berendezések.

Az őrletők abba a malomba jártak, ahol a molnár a kívánságuknak megfelelő jó lisztet őrölt és szívesen fogadta őket. A szívélyes, barátságos molnár számíthatott rá, hogy nem pártolnak el tőle.

A malom működtetése

A molnár az őrölni kívánt gabonát a zsákból a garatba öntötte, beállította az őrlőkő távolságát, és a kőre kapcsolta a közlőművet. Ellenőrizte az őrlés minőségét és a lisztesládából zsákolta a lisztet. A 17. századig a lisztet a korpával együtt őrölte a malom (utólag házilag szitálták szét), e században alkalmazni kezdték a kő után működő szitát, amelyik elválasztotta a lisztet a korpától. A 18. század közepétől kezdték alkalmazni a magasőrlést. Ez azt jelentette, hogy újra felöntéssel többször őröltek:

1. töretés: a szemből dara lett,
2. a darából dércet őröltek,
3. kiőrlés: a dércből lisztet őröltek.

Anyagai

Búza
Valószínűleg a Nílus vidékén termesztették először. A legjobb kenyér-és süteménylisztek alapanyaga. Sok változata van, tésztákhoz és dara készítéséhez a durumbúza a legjobb.

Köles
Ázsiában őshonos, Afrikában és Ázsiában elterjedten fogyasztják gabonaként, Oroszországban pedig keményítőforrásként használják. Fehérjetartalma megegyezik a búzáéval, de nincs benne sikér, ezért sütésre kevésbé alkalmas.

Kukorica
A Mexikóban őshonos kukoricát évezredek óta termesztik zöldségként és lisztforrásként. szem és liszt formájában egyaránt a legfontosabb gabonák egyike.

Eszközei: malomkő, szita, láda, zsák, molnárkocsi, lisztmérő, lapát

Felhasznált irodalom
Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó (1981)
Magyar Néprajz III., Akadémiai Kiadó (1991)
Bogdán István: Mester volt egykor, Magvető kiadó (1984)