Magyar Nemzeti Galéria időszaki kiállítások 2025 Budapest

Az élet művészete. Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914)

A kiállítás a magyar plakátművészet első aranykorát mutatja be, amely a 19. és 20. század fordulóján a szecessziós stílus jegyében bontakozott ki. A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti hetek keretében megvalósuló tárlat a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika remekművei mellett megidézi a korszak szecessziós tárgykultúráját is, könyveket, folyóiratokat, illetve iparművészeti tárgyakat, kerámiákat és bútorokat, összesen több mint kétszáz műtárgyat bemutatva. A tárlaton mintegy 120 plakát szerepel, olyan művészektől, mint Rippl-Rónai József, Vaszary János vagy Ferenczy Károly, illetve a neves festők mellett feltűnnek a plakátra szakosodott művészek is, mint Faragó Géza, Biró Mihály, Helbing Ferenc, Tuszkay Márton. A korai magyar plakátművészetről annak ellenére nem született átfogó kiállítás vagy könyv, hogy nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő egyéni alkotásokkal büszkélkedhet. A kiállítás a plakátműfaj fejlődését és magyarországi kezdeteit nemzetközi kontextusban mutatja be, szerepeltetve a műfaj legnagyobbjai, Alphonse Mucha, Gustav Klimt, Henri de Toulouse-Lautrec, Koloman Moser és mások műveit. A plakátok a legkülönbözőbb jelenségeket (újságok, színházak, kabarék, mulatók és kereskedelmi termékek) hirdetik, így felidézik készítésük korát. A tárlat felvillantja a polgári otthonok világát, a századforduló városi éjszakai életét, a kávéházak hangulatát, a városi nők öltözködését, szokásait, a korban népszerű szabadidős tevékenységeket, a biciklizést, a gyógyfürdők látogatását vagy a csillogó bálokat. A plakátok egyik legfontosabb motívuma a nő, aki a legkülönbözőbb szerepekben tűnik fel: az öntudatos nagyvilági dámától az éteri múzsáig. A plakátok finom festői megoldásokkal vagy dekoratív vonalkultúrájukkal a szecessziós szépségeszményt hirdetik, gyönyörködtetnek, vagy éppen humorukkal igyekeznek megnyerni a közönség tetszését. Rajtuk keresztül újra átélhető az első világháborút megelőző utolsó boldog békeévek hangulata. A kiállítás kurátora: Katona Anikó művészettörténész

Budapest

Árnyék nélkül. Czimra Gyula (1901–1966) életmű-kiállítása

Czimra Gyula az egyik legegyénibb hangú művész a 20. századi magyar festészet történetében. Különös habitusú, magányos és magának való festő volt, akit azonban műveinek magas színvonala és letisztultsága kora legjelentősebb magyar alkotói közé emel. A nagyszabású kiállítás az életmű közel felét – festményt, szobrot, grafikát és gobelint –, a művész csaknem 180 alkotását mutatja be. Czimra Gyula műszaki rajzolóként dolgozott, mellette az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamára járt. 1923-tól Párizsban élt és tanult, 1926-ban a párizsi Galerie Zodiaque rendezte meg első önálló kiállítását. Franciaországi útját nagybányai és szentendrei tartózkodás követte, majd 1934-ben feleségével együtt Rákoshegyen telepedett le, és itt élete végéig. A negyvenes évek második felétől haláláig szinte teljes visszavonultságban festett. Alkotásainak zömét az 1920–1930-as és az 1950–1960-as években készítette; életművének nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő részét életének utolsó tíz évében hozta létre. A kiállítás hat szekcióban mutatja be az életművet. Az első egység az 1924 és 1928 közötti évekre fókuszál, amikor Czimra Párizsban és Barbizonban dolgozott barátaival, Paizs Goebel Jenő, Jeges Ernő és Varga Albert festőművésszel. Ekkor jelent meg festészetében a műterem téma, amelyet később sokszor újrafogalmazott. A második szekció 1929 és 1933 közötti szentendrei periódusát mutatja be. Ekkor ért be Paul Gauguin Bázelben és Vincent van Gogh Párizsban látott műveinek hatása: Czimra képei kiszínesedtek s a látvány színes egységekre bontott szerkezete határozta meg munkáit. Az 1938 és 1954 közötti években Czimra visszavonult a festészettől. Az 1955 és 1957 közötti években teremtette meg későbbi nagy stílusának alapjait: kevés színre redukált, geometrikusan letisztult kompozíciót és a szűkebb otthon csaknem üres képeit. 1960-ig tartó nagy korszaka alatt az életmű legfontosabb művei születtek meg. Az otthon egyre kisebb, de nagyon koncentrált képei; a város kissé naiv, de így is a látvány szerkezetére összpontosító ábrázolásai és a csendéletek és enteriőrök. Az utolsó szekció azt mutatja be, amikor 1960 és 1965 között Czimra festészete a teljes absztrakció irányába mozdult el. A lakás falaiból színes síkok lettek, az otthon tereiből eltűntek a tárgyak, képei a teljes leegyszerűsödésig jutottak el. A tárlat az életmű minden korszakát felvillantja: az 1924 és 1965 között készült művek hatalmas ívet jártak be a romantikus realizmustól a posztimpresszionista, fauve-os, majd a naiv művészet hatását mutató képekig, később pedig a novecentós alkotásokon át a teljes letisztultságot sugárzó dekoratív-realista, szimbolikus-metafizikus, geometrikus, puritán szobabelsőkig és csendéletekig. Czimra munkásságának legjellegzetesebb képei az utolsó éveiben alkotott kis méretű festmények, melyeken otthonát örökítette meg. A többnyire üres enteriőrökben csupán egy-egy szék vagy asztalka látható, így e terek nem a valóságos, mindennapi élet helyszíneit idézik meg, hanem egyfajta elmélyülésre késztető, a valóságtól elemelkedő világot teremtenek. A kiállítás címe – Árnyék nélkül – sejtelmes és sokértelmű: egyrészt utal a világos körvonalak által meghatározott kompozíciókra, az illúziót keltő plasztikus formálás hiányára, az árnyék nélküliségre, a már-már szakrális csend megidézéséree. Másrészt utal a művészre: az egyenes, tiszta emberre, aki árnyékok nélkül élt, és aki – visszafogottsága és a művészeti élettől való távolmaradása miatt – úgy tűnt, mintha árnyékban állna. Az alkotófolyamatok, a művészi gondolkodás mintáinak és az életmű történeti alakulásának bemutatásával a művész most végre kiléphet az árnyékból. A kiállítás kurátora: Kolozsváry Marianna művészettörténész

Budapest

Távoli szépség. Orientalizmus és egzotikum a 19. században

A romantika térnyerésével egyre nőtt az egzotikum, a messzeség, a kaland iránti vágy. Vonzó irodalmi és művészeti motívummá váltak az ismeretlen, távoli vidékek, az idegen kultúrák és szokások. Noha a keleti országok és az arab világ inspirálta témák már korábban is népszerűek voltak, Napóleon 1798-as egyiptomi hadjárata új lendületet adott a francia orientalizmus fejlődésének. Az expedíció kiemelt mozzanatait, mozgalmas csatáit Antoine-Jean Gros és Anne-Louis Girodet hatalmas vásznakon örökítették meg. Jean-Auguste-Dominique Ingres A nagy Odaliszkja nyomán a párizsi Szalonon megsokasodtak a szépséges, turbános háremhölgyek. A festők különleges fényeket, ragyogó színeket, új modelleket és szokatlan témákat kerestek a távoli vidékeken. Gyakran úti beszámolókra vagy saját fantáziájukra hagyatkozva alkották meg vásznaikat. A képzelgéseket azonban fokozatosan felváltották a realista, helyi megfigyeléseken alapuló ábrázolások. Egyre több művésznek nyílt alkalma az utazásra: Eugène Delacroix Marokkóban járt, Eugène Fromentin az 1830-ban francia gyarmattá vált Algériában, illetve Egyiptomban fordult meg. A festők áhított „Kelete” azonban sosem volt egyértelműen körülhatárolható vidék: Szíriától Marokkóig, a görög szigetektől a mór kultúra által átitatott Spanyolországig terjedt.

Budapest