Húsipari Múzeum

Az élőállat feldolgozását az alábbi módon végezték illetve végzik még ma is, csak modernebb eszközök segítségével. A vágóhídra beszállított állatok vágása az állatok kábításával kezdődik. A kábítás többféleképpen történhet. A sertések esetében például elektromos úton, a marháknál kábítópisztoly segítségével. Ezután következik a szúrás. A kifolyó vért vagy kannákba fogják fel, ha étkezési célra szánják, vagy gyűjtőtartályba kerül és takarmánylisztté dolgozzák fel.

Ezután a vágott test magaspályára kerül, ahol a forrázás és a perzselés következik, majd pedig a további feldolgozástól függően vagy eltávolítják az állat bőrét vagy nem. A bőrfejtés után felnyitják az állat hasüregét és a belső részeket kiemelik, majd az állatot félbe vagy negyedbe darabolják és előhűtőben tárolják, pihentetik további feldolgozásig.

Ezt követően tovább bontják az állatot és húskészítményként feldolgozzák, vagy tőkehúsként kiszállítják. A vágóvonalon dolgozó állatorvos szigorúan ellenőriz minden egyes vágott testet a hozzájuk tartozó belsőséggel együtt. Az esetleges beteg húsrészeket illetőleg az egész vágott állatot ha szükséges eltávolítják. Az ilyen húsból kellő kezelés után takarmánylisztet készítenek. A húskészítménnyé történő feldolgozása a darabolással kezdődik. A húsrészeket osztályozzák, majd csontozzák. Ezt követően a hús a feldolgozó gépekbe (daráló, keverő, kutter) kerül további feldolgozásra.

A 4. és 5. tárlókban a vágás és a feldolgozás szerszámai láthatók, melyek ma már többnyire nem használatosak az iparban, vagy modernebb, fejlettebb változataikat használják. Látható itt lókábító álarc, melyet ideges lovak kábításánál használtak. A lóvágóhidat bemutató album érdekessége az üzem speciális volta mellett az is, hogy az 50-es évek elején a kutatóintézet területén működött. Található itt rézzel futtatott ún. patent kés is, amellyel a vágás mélységét lehetett szabályozni. A kés magyar találmány, de a továbbfejlesztett, elektromos meghajtású változata is itt látható. A vitrin alján egy kaparó áll, mellyel pörzsölés után a sertésbőr felületéről a fekete részeket kaparták le. A felső karmos résszel a körmöt lehetett letépni. A fűrésszel csontot daraboltak úgy, hogy a hasnak és a falnak támasztott  fűrészen mozgatták a csontot fel-le. A lánckesztyű a balkézre húzva csontozásnál baleset ellen óvta a dolgozót. A fémből készült késtartó tokot a derékra kötötték. Ebben tartották a késeket, és így védekeztek a szúrás-vágás veszélye ellen. A pácolótűvel, mint egy injekciós tűvel, fecskendezték be a páclevet a húsba. A kávédarálóra emlékeztető készülékkel fűszereket őröltek. Látható itt egy amerikai kézi húsdaráló, egy állóhengeres, fogasléc meghajtású kolbásztöltő, valamint egy 25 cm magas kézihajtású húszúzó készülék is. Ezzel a húspépgyártók részére előzetesen ledarált húst lehetett tovább feldolgozni. A feldolgozott húst teknőben sóval kezelték, majd vízzel pépesítették.

A tartósított szalámi készítésének titkát a mesterek a végvárak erősítésén dolgozó olasz kőfaragóktól és kőművesektől lesték el, még a török világban. Az első magyar nyelvű recept 1780-ból maradt fent, mely szerint háromféle hús (marha, borjú, sertés), szalonna és többféle fűszer kell a jóízű szalámihoz. Marha- vagy lóbelekbe töltötték a kézzel aprított és jól összekevert masszát. A szalámikészítésben rejlő lehetőségekre a 19. század utolsó harmadában a terménykereskedők figyeltek fel. Kezdetben a szalámiipar éppen olyan kis- és kézműipar jellegű volt, mint a húsipar egyéb területei. 1880-ig csak a belföldi vásárlók részére készült néhány száz kg szalámi, ez is kizárólag a téli időszakban. A kisipari munka párosult az idényjelleggel.

Majd megindult a nagyobb méretű termelés: 1862-ben Szegeden Kis Márton, 1867-ben Győrben Forgiarini Cedero, 1867-ben Debrecenben Szabó Mihály, 1875-ben Budapesten Giovanni Piazzon, 1878-ban Szegeden Pick Márk, 1885-ben Debrecenben Vidoni és fivére és 1888-ban Budapesten Beimel és Herz kezdeményezésével. Szabó Mihály hamar kivált e sorból szárazkolbász és császárhús gyártására specializálódott.

A termény-, a paprika- és a sertéskereskedés párhuzamosan élt együtt a szalámikészítéssel, a Pick-cég csak az I. világháború után vált tiszta profilú szalámigyártó üzemmé. A századfordulóra nőtt meg igazán a termelés. Ekkor már 13 gyárnak volt fő profilja a szalámikészítés. A termelés döntően a monarchia piacaira épült. Az 1890-es és 1899-es ipartámogató törvények a húsiparon belül csak a szalámigyártásra hatottak kedvezően. Adott volt a lehetőség, hogy méreteinél fogva gyárak, üzemek jöjjenek létre. A fel-fellángoló sertéspestis és az emelkedő húsárak ellenére a háború kitöréséig a gyártás erőteljesen fejlődött.

A legfontosabb húsipari gépek is elsősorban a szalámikészítésnél terjedtek el. A meghajtóerő zömmel gőz volt, de akadt már elektromotor is.

A múzeum egy szabadtéri résszel is rendelkezik, ahol tető alatt nyertek elhelyezést a különféle húsipari gépek.

A sort egy állóhengeres, samottbetétes 100 literes főző üst nyitja. A kiállított darálók között van kézi és transzmissziós meghajtású, valamint saját motorral rendelkező. A bemutatott töltőgépek közül az egyik hidraulikus müködtetésű a másik kézi hajtású állóhengeres fogosléces.

A szabadtéri részen még megtekinthető két darab lapátos keverőgép, egy 1930-as évekből származó fűszerdaráló és egy transzmissziós meghajtású zúzógép. A kiállított gépek között van egy kutter, amelyet RICHARD STATNY brnói üzemében gyártottak. A gépek sorát egy kisérleti gép zárja. Ez egy folyamatos kutter amelyet Kettesy Szilveszter javaslatára készítettek az 1950-es években.

Az udvarban található még egy sertésszállító vagon. A vagon kétszintes és etetővályúkkal van felszerelve.

Forrás: A Múzeum honlapja