Régi mesterségek, a molnárok élete aktív helyszín a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban

Mit csinál a molnár? Nyirádi vízimalom

Magyarországon a 20. század elejéig a vízenergia-felhasználás volt az egyik legfontosabb energiatermelési mód. Számokban kifejezve: 1885-ben Magyarországon 22.647 vízkerék és 99 turbina működött. A vízimalom működése rejtélyes, bonyolult és egyben csodálatos mechanika. Nem hiába hitték garabonciásnak, tudósnak a furfangos molnárokat, akik nemcsak a hihetetlen szerkezet működéséhez értettek, hanem annak javításához is. Élő múzeumi helyszínünkön a látogatók megismerhetik a vízimolnárok életét, és persze a vízimalmok működését is.

A vízimalom működés közben is megtekinthető.

Vízimalom-indítás a nyitvatartási időben minden nap 11:00, 12:40 és 14:40.

Kik voltak a molnárok?

Lisztőrléssel foglalkozó mesteremberek, akik a malmok berendezéseinek, szerkezeteinek elkészítéséhez és karbantartásához is értettek. (A régi nyelvhasználatban molnárnak neveztek minden olyan mestert, aki értett a mechanikai szerkezet készítéséhez, működtetéséhez).

A molnárok szaktudása nagyon sokoldalú volt. A malmokat szinte teljesen fából készítették, vas és fém alkatrészeket még a gépezetek építésénél is elenyésző mértékben használtak.

A molnárok elsősorban őrléssel foglalkoztak, de rendszeresen működtettek deszkatörő, kendermetsző, kalló, érczúzó gépezeteket. Mivel kiválóan értettek a fa megmunkálásához, sokan közülük fafaragással és bútorok készítésével is foglalkoztak.

A hazai molnárok folyamatosan tökéletesítették malomgépezeteiket. Ezek között említést érdemelnek a zsákfelvonó és lisztszitáló berendezések.

Az őrletők abba a malomba jártak, ahol a molnár a kívánságuknak megfelelő jó lisztet őrölt és szívesen fogadta őket. A szívélyes, barátságos molnár számíthatott rá, hogy nem pártolnak el tőle.

Vízimolnár - Vízimalom

A Dunántúlon túlnyomórészt vízimalmok elégítették ki a lakosság liszt-és daraszükségletét. 1894-ben a Dunántúlon 2880 vízimalmot tartottak számon, míg az egész országban 15413 darabot. A vízimalmok esetében meg kell különböztetnünk a hajózható folyókra telepített úszó hajótestekre helyezett hajómalmot és a kisebb vízfolyás mellé épített malomszerkezetet, a patakmalmot vagy gátasmalmot.

A malom a magyar vidéki élet egyik fontos termelőeszköze, és különböző típusai alapvető szükségleteket elégítettek ki, az elmúlt évszázadok során. Gyakran ugyanaz a malom többféle munkát, így például őrlést, hántolást deszkafűrészelést is végzett.

A mesterség története

A vízimalmok ókori eredetű mechanizmusok. Szélesebb körben Európában a feudalizmus korszakában terjedtek el. A 19. századi malomösszeírások szerint hazánkban az őrlőszerkezetek nagyobb hányada vízimalom volt, széleskörű alkalmazásuk természeti viszonyaikkal magyarázható. Az összeírásokból az is látszik, hogy a 19. században még működtek Árpád-kori és középkori vízimalmok is, tehát már a 11. századból ismerünk vízimalmot. 1863-ban 9173 patakmalom és 4301 hajómalom őrölt az országban.

A molnárság a 11. században alakult mesterség, de csak a 15. században céhesedett. A viszonylag kései céhesedés oka az lehetett, hogy a középkorban a malom üzemeltetése földesúri jog volt, mivel komoly jövedelemforrást jelentett, és ez gátolta az árutermelés kibontakozását. A molnárság szoros kapcsolata a mezőgazdasággal, valamint a malmok egymástól és gyakran a lakott helyektől való távolsága (pl. vízimalmok) szintén akadályozta a fejlődést.

A molnárok általában a módosabbak közé tartoztak, gyakran nagyobb vállalkozásba is kezdtek és vagyont szerzetek. Nagyobb részük nem a saját malmát üzemeltette, hanem a földesúr, az egyház vagy egy közösség tulajdonában lévő malom bérlője vagy alkalmazottja volt. A mesterség azonban mindenképpen jó megélhetést biztosított.

A malomipar erősödésével a molnároknak kiterjedt céhszervezetük lett. E szervezeteknek más iparágakkal szemben fontos szerepük volt, különösen a vízimolnárok esetében, mivel vízhasználatot, a hajómalmok kikötési helyeit, sorrendjét bizonyos keretek között autonóm módon szabályozhatták.

A malmok a 18-19. században a népi társasági élet központjai voltak. Akik az őrlésre várakoztak, megvitatták minden ügyes-bajos dolgukat és híreket cseréltek egymással.

A céhek megszűnése (1871) után a molnárok ipartársulatba szerveződtek. Ezzel csaknem egyidőben, 1875-ben kapott a Ganz-gyár szabadalmat a Mechwart-féle hengerszék gyártására, ami forradalmasította, és ezzel új kihívások elé állította a molnármesterséget.

A malom működtetése

A molnár az őrölni kívánt gabonát a zsákból a garatba öntötte, beállította az őrlőkő távolságát, és a kőre kapcsolta a közlőművet. Ellenőrizte az őrlés minőségét és a lisztesládából zsákolta a lisztet. A 17. századig a lisztet a korpával együtt őrölte a malom (utólag házilag szitálták szét), e században alkalmazni kezdték a kő után működő szitát, amelyik elválasztotta a lisztet a korpától. A 18. század közepétől kezdték alkalmazni a magasőrlést.

Ez azt jelentette, hogy újra felöntéssel többször őröltek:

1. töretés: a szemből dara lett,
2. a darából dércet őröltek,
3. kiőrlés: a dércből lisztet őröltek.

Anyagai

Búza
Valószínűleg a Nílus vidékén termesztették először. A legjobb kenyér-és süteménylisztek alapanyaga. Sok változata van, tésztákhoz és dara készítéséhez a durumbúza a legjobb.

Köles
Ázsiában őshonos, Afrikában és Ázsiában elterjedten fogyasztják gabonaként, Oroszországban pedig keményítőforrásként használják. Fehérjetartalma megegyezik a búzáéval, de nincs benne sikér, ezért sütésre kevésbé alkalmas.

Kukorica
A Mexikóban őshonos kukoricát évezredek óta termesztik zöldségként és lisztforrásként. szem és liszt formájában egyaránt a legfontosabb gabonák egyike.

Eszközei: malomkő, szita, láda, zsák, molnárkocsi, lisztmérő, lapát

Szélmolnár - Szélmalom

A malom működése

Négy szárnyból álló, vászon, illetve falemez borítású vitorlázat fogja fel a szél energiáját, ami az áttételeken keresztül forgó mozgássá, őrlőerővé alakul. A vitorlákat nem egy síkban, hanem mindegyiket a szél irányához képest kissé ferdén állították be, így felületük jobban "fogta" a szelet. A malom napi teljesítménye - széljárástól függően - 12-18 mázsa búza. A malomnak szitaberendezése nem volt, "parasztra" őrölte a lisztet, azaz nem választotta külön a korpát és a lisztet. Ha szél fújt, a szélmalom éjjel-nappal őrölt. A molnárnak ki kellett használni a jó szelet. Szélcsendes időben a malomjavítással foglakozott a molnár.

A malom építményével, szerkezetével és berendezésével a 19. század végi alföldi felülhajtós, két pár köves, szitarendszer nélkül működő szélmalmainak jelentős technikatörténeti emléke.

A mesterség története

Nem tudjuk bizonyosan, mikor tűntek fel az első szélmalmok Magyarországon, Lambrecht Kálmán kutatásai szerint maga a kifejezés először 1577-ben fordul elő. Az első hiteles adatot egy meglévő szélmalomról egy 1770. évi debreceni tanúkihallgatási jegyzőkönyvből ismerjük. Takáts Sándor megírta, hogy nálunk a szélmalom azért terjedt el viszonylag későn, mert a 17. század végéig az ellenkező irányú szelet nem tudták felhasználni, és a malomkerekek forgását sem tudták mérsékelni, ezért erős szélben a malom kigyulladt.

A szélmalom tehát minden valószínűség szerint a 18. században jelent meg Magyarországon, elterjedése pedig a 18. század végén és a 19. század elején kezdődött - a holland szélmalomtípusok átvételével. A szélmalmok fölfutása összefüggött a 19. század elejétől kibontakozó gabonakonjunktúrával. is. Különösen föllendült a szélmalomépítés az 1850-es évektől. Az országban 1873-ban számlálták össze a legtöbb szélmalmot: 854-et, melyeknek legnagyobb része a Duna-Tisza közén működött.

A gőzmalmok megjelenése szélmalmokat is fokozatosan kezdte visszaszorítani, bár a korszerűsített vízimalmok mellett ezek a legtovább a versenyt.

A szélmolnár

A szélmolnárnak a malomkő megvágása mellett a vitorlák szélirányba forgatása, levásznalása és felvásznalása adott leggyakrabban munkát. Állandóan figyelnie kellett a széljárást, és nem alhatott olyan nyugodtan, mint a szárazmolnár. Ha vihar kerekedett és elmulasztotta a szél irányába forgatni a vitorlákat, akkor a szélvihar összetörhette őket és még a malom tetejét is lesodorhatta. A szélmolnár rendszerint a napnyugtáról meg tudta állapítani, hogy másnap milyen száljárásra számíthat. Ha fújt a szál, a malom éjjel-nappal őrölt, ilyenkor ő is, a segédje is keveset aludt. Csak karácsony napján nem őröltek semmiképp. A jámborabb szélmolnárok vasárnap, nagymise idejére leállították a malmot.

A szélmolnároknak télen is akadt munkájuk, mert ha fújt a szél, a malom ilyenkor is őrölt. A darálni való kukoricát, árpát főleg télen vitték a malomba. A hó és a fagy azonban nagyon megnehezítette a le-és felvásznalást.

Szélcsendes időben a malom javításával foglalkoztak. A molnárok szaktudása nagyon sokoldalú volt. A malmokat szinte teljesen fából készítették, vas és fém alkatrészeket még a gépezetek építésénél is elenyésző mértékben használtak. A szélmalmok konstruálásakor figyelembe vették a működés közben keletkező aerodinamikai és mechanikai erőhatásokat, pl. a vitorlák tengelyét mindig kissé ferdén állították be, mert így a forgás közben keletkező erő a szélmalom tetőszékét a vitorlatengellyel együtt a malomházhoz nyomja és megakadályozza, hogy feltéphesse.

Az őrlés menete

A molnár az őrölni kívánt gabonát a zsákból a garatba öntötte, beállította az őrlőkő távolságát, és a kőre kapcsolta a közlőművet. Ellenőrizte az őrlés minőségét és a lisztesládából zsákolta a lisztet. A 17. századig a lisztet a korpával együtt őrölte a malom (utólag házilag szitálták szét), e században alkalmazni kezdték a kő után működő szitát, amelyik elválasztotta a lisztet a korpától. A 18. század közepétől kezdték alkalmazni a magasőrlést.

Ez azt jelentette, hogy újra felöntéssel többször őröltek:
1. töretés, a szemből dara lett,
2. a darából dércet őröltek,
3. kiőrlés, a dércből lisztet őröltek.

A hagyományos malomtípusok közül a szélmalmok őrlőképessége volt a legnagyobb. Napi 10-20 mázsát tudott őrölni a szélmalmoknak közel a fele, míg a szárazmalmoknak mindössze egytizede, a vízimalmoknak pedig egyhatoda. A szélmalmok tényleges kapacitását azonban rontotta, hogy ki voltak szolgáltatva a természeti feltételeknek - sokkal inkább, mint a vízimalmok.

Lovasmolnár - Szárazmalom

A múzeumban 1973 óta látható vámosoroszi szárazmalom a feudalizmuskori Magyarország legelterjedtebb malomtípusát testesíti meg. (1863-ban még 7966 működő szárazmalmot írtak össze.) A szárazmalom nagy előnye más malomtípusokkal szemben, hogy működése gyakorlatilag független volt az időjárástól, és télen is működhettek. A szélmalmok 1830-as években történt elterjedése előtt, a folyóvízzel nem rendelkező településeken a kenyérgabonát kizárólag szárazmalmokban őrölték. A szárazmalmok elsősorban a Duna-Tisza közi homokhátság, a Bánság és a Felső-Tiszavidék őrlőszerkezeti voltak. A szárazmalmok teljesítménye általában kisebb volt, mint a többi malomé és igaerőt is igényeltek szemben a vízi- és szélmalmokkal. A gőz-és szélmalmok megjelenése a 19. század végétől fokozatosan kiszorította őket a használatból (1906-ban már csak 619 ilyen malom működött).

A malom használata

A malmot lovakkal húzatták. Próbálkoztak ökrök, néha tehenek befogásával is, de ezek nem váltak be, mivel lassú járásuk volt és a gyors tempóban hamar elfáradtak. Befogáskor a lovakat a nyitott kapuhoz vezették, majd a keringő lebillentése után a küllők közé állították őket. A malom meghajtására rendszerint két lovat fogtak be. A hajtó vagy kocsis a rédelyekre fektetett deszkán ült és ostorral noszogatta a lovakat. Húzatáskor a lovaknak egyenletes tempóban kellett járniuk, mert ekkor a szárazmalom jó lisztet őrölt. Búzaőrléskhez lassabb, köleshántáshoz gyorsabb hajtás kellett. Két ló csak egy kőpárt vagy hengert tudott hajtani. Ha a darálót és a hengert egyszerre működtették, akkor négy lovat kellett befogni.

A malom működési rendje

A malom csak ősztől tavaszig működött, ami azzal magyarázható, hogy a lovasparasztok a tavaszi szántástól az őszi betakarításig nem értek rá malmot húzatni. Ebben az időszakban meghatározott napirend szerint hántolta a kölest, őrölte a búzát, kukoricát. A falu lovasgazdái, a "szekeresek" adták az igaerőt, a lovat - ritkábban ökröt, tehenet - a malom működtetéséhez, amelyért természetbeni fizetséget kaptak. Ugyanígy fizetett az őrlető is a malom hasznáért, amire a presbiterek közül választott "napos" vigyázott.

Búzából egyszerre nagyobb mennyiséget őröltettek, a lisztet egybeőrölték a korpával. Az asszonyok otthon választották el az elsőlisztet "fátyolszitán", a kenyérlisztet "ritka szitával" a korpától. Hétfő-kedd az őrlés, szerda-csütörtök a kásahántolás, péntek és szombat az olajütés napja volt. Az olajat napraforgóból készítették, sütéshez és világításhoz használták.

A disznóölések idején mindennapos volt a "kásacsinálás" a malomban. A könnyen dohosodó kölesből azonban csak vékányit őröltettek az asszonyok. Ilyenkor a malomban várakozva tudták meg egymástól a napi eseményeket. A férfiak is ott gyűltek össze a falu ügyes-bajos dolgait, a bíró-és gondnokválasztást megbeszélni, híreket cserélni a máshonnan érkező vidékiekkel. Így lehetett a malom a falu társadalmának, társas életének fontos intézménye.

A vámosoroszi szárazmalom az alföldi mezővárosi és falusi, állati erővel működtetett őrlőszerkezeteinek egyik alaptípusát mutatja be. Ilyen malmok a 18-19. században több százas nagyságban számolhatók össze az inventáriumokban a gőzmalmok megjelenéséig. Az őrlőképes malom - a tarpai és szarvasi szerkezetek mellett - az alföldi szárazmalmok leghitelesebb technikatörténeti emléke.

Kik dolgoztak a vámosoroszi szárazmalomban?

Kurátor

A vámosoroszi malom használatát a református egyház irányította és szabályozta. A malommal kapcsolatos kiadások és bevételek könyvelését az egyház pénzügyeit intéző kurátor végezte. Ő vezette a terménybevételi naplót is, és felügyelte a malom működését.

Napos

A kurátor munkájában a 12 presbiter közül választott napos segítette. A napos feladatát képezte még a malomban tárolt vámolaj és pogácsa árusítása is.

Molnár

A molnárt az egyház fogadta fel és szerződtette a malom kezelésére. Megbízatása Szent György naptól Szent György napig tartott. Feladata az őrlés, kásacsinálás és az olajütés volt. Ő felelt a malomban előforduló balesetekért is. Szerződése őt és feleségét is erkölcsös életvitelre kötelezte. Fizetése az őrlésből, a kásacsinálásból vett vám egyharmad része volt, de a pogácsából kellett fizetnie segítőtársait is. Fizetségét képezte még egy öl fa évenként, valamint a vámolásnál keletkezett "csepegés" is. A malom mellett az egyháznak molnárháza is volt, melyet a molnár és családja vehetett igénybe, ha rászorult.

Hajtók

A hajtók a falu lovasgazdái közül kerültek ki, fizetésük a gyalogos üttetők pogácsájának egyharmada volt.

Gépesített molnár - Darálómalom

A malomipar technológiai megújulását a gőzgép elterjedése indította el. A paraszti gazdálkodásban a 20. század elejétől jelennek meg a korszerűbb cséplőgépek, masinák. Gyorsabban polgárosuló vidékeken a nagygazdák igyekeztek lehetőségeikhez mérten a korszerűbb gazdálkodás eszközkészletét is beszerezni.

A malom története

1874-ben épült a Megyesi család lakóháza a rábaközi Bogyoszlón. A korábbi tűzvész után újjáépülő egységes faluképű településre jellemző L-alaprajzú keresztszárnyas épület helyben égetett téglából épült. A gazdaházban háromgenerációs nagycsalád élt együtt.

A bogyoszlói kamrát darálómalomként működteti a múzeum. A kamra jobb oldalába - a beépített, fenyőfából készített hombárok mellé - olyan malomszerkezetet, szállítható kőjárlatot építettünk, amit kívülről, az udvarról benzin üzemanyagú robbanómotoros lokomobil működtet.

A 19. század második felében meginduló magyar mezőgazdasági erőgépgyártás a gőzgépek után a benzinüzemű, belsőégésű motorokat kezdi gyártani a század végén. A múzeum Hangonyból vásárolt benzin lokomobilja ezeknek a motoroknak jellemző típusát képviseli: 1905-ben készült a szombathelyi Magyar Motor és Gépgyár Rt. gyárában, mely 1850-ben alapított Meyer E. és Fiai Gazdasági Gépgyárának jogutóda. A fekvő hengeres, négyütemű, vízhűtéses stabil motort kereken gördülő, szegecselt alvázra szerelték. Vontatását lovakkal vagy ökrökkel végezték, az elejére rögzített farúd segítségével. A motort az időjárás viszontagságai ellen négy vas oszlopra szerelt lemeztető, és leszerelhető ponyvák védték.

A motor többször is gazdát cserélt élete folyamán: használták cséplőgép hajtására, fűrészgép, daráló, szecskavágó működtetésére. Sajnos már hiányosan került a múzeum tulajdonába, vízhűtési rendszere nem volt teljes: ventillátoros hűtőtornya az idők folyamán tönkrement, védőteteje pedig megsemmisült. Eredeti gépkönyve elveszett, így műszaki paramétereire csak következtetni tudunk: teljesítménye kb. 5 LE, max fordulatszáma 300 ford per perc.

A garatba a padlástérből lehetett felönteni az őrlenivalót. A malmot korábban gőzgéppel, majd robbanómotorral, esetenként szívógázmotorral, traktorral hajtották az udvarról. A malomszerkezet, transzmissziós áttételével és kiegészítő tárgyaival az 1910-20-as évek jeles technikatörténeti emléke, amely alkalmanként, múzeumi bemutatókon lisztet őröl.