Időszaki kiállítások Budapesten a Néprajzi Múzeumban 2024

A Néprajzi Múzeum Istennel talállak, testvérem! Cigány történetek / Devlesa arakhavtu, phrala! Romane historiji címen utazó kiállítást indít. A tárlat harmadik állomása Tiszakeszi, ahol 2024. április 24. és 29. között az itt élők is megismerhetik Erdős Kamill ciganológus örökségét.

A Néprajzi Múzeum Istennel talállak, testvérem! Cigány történetek / Devlesa arakhavtu, phrala! Romane historiji címen utazó kiállítást indít. A tárlat 5. állomása Kápolnásnyék, ahol 2024. május 8. és 14. között az itt élők is megismerhetik Erdős Kamill ciganológus örökségét.

A Néprajzi Múzeum Istennel talállak, testvérem! Cigány történetek / Devlesa arakhavtu, phrala! Romane historiji címen utazó kiállítást indít. A tárlat 7. állomása Mosonmagyróvár, ahol 2024. április 24. és 29. között az itt élők is megismerhetik Erdős Kamill ciganológus örökségét.

A Néprajzi Múzeum Istennel talállak, testvérem! Cigány történetek / Devlesa arakhavtu, phrala! Romane historiji címen utazó kiállítást indít. A tárlat 9. állomása Iharosberény, ahol június 7–18. között az itt élők is megismerhetik Erdős Kamill ciganológus örökségét.

A cigány közösségekben „álruhában járó” legendás kutató, a „szőke cigány”, azaz Erdős Kamill (1924-1962) etnográfus, nyelvész alig ismert fényképei, a kevésbé kutatott kézirataiból, magnószalagjaiból kibomló történetei állnak a Néprajzi Múzeum új időszaki kiállításának középpontjában. A 2023. május 23-án nyíló, „Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek” című tárlat igazi kuriózum: a gyulai Erkel Ferenc Múzeum gyűjteményében őrzött Erdős Kamill-hagyatékot, azaz a 20. századi magyarországi cigányság körében végzett egyszerre progresszív és szubjektív kutatás eredményeit most először ismerheti meg a közönség. A tárlat ugyanakkor azt is megmutatja, hogy élhet tovább egy lezártnak tűnő életmű: a két említett múzeum etnográfusai több mint fél évszázad után felkutatták az egykori közösségek ma élő tagjait, a már nem élők emlékét.

Ki volt Erdős Kamill? Néprajzkutató vagy ahogy saját korában megfogalmazódott: „kém”, esetleg „cigány gróf”? A fiatalon meghalt Erdős Kamill az 1950-es években kezdett a Békés megyei, majd a magyarországi cigányság iránt érdeklődni. Életében mindössze három tanulmánya jelent meg magyarul, valamivel több pedig angol, illetve francia nyelven, de fotókból, magnószalagokból, kéziratokból álló, az Erkel Ferenc Múzeumban őrzött hagyatékát még akkor is nagy becsben tartja a hazai néprajzkutatás, ha az eddig feldolgozatlan maradt.

Miközben a franciául, angolul, németül is jól beszélő Erdős Kamillt nemzetközi tudományos szervezetek kívánták tagjai között látni, ő nyaranta bajuszt növesztett, beszerzett egy zöld szalagos kalapot, és kitalálva magának egy fiktív törzset, lengyel cigány grófnak, néha felvidéki félcigánynak adva magát, elindult felfedezni és megfigyelni a cigányok életét, először Békés megyében, majd az Alföld és Észak-Magyarország más területein is.

Sajátos kutatómódszeréhez hozzájárult, hogy a cigány/romani nyelv több változatát is tökéletesen beszélte, jól ismerte ennek a kultúrának a belső törvényszerűségeit. Így egy olyan korszakban tudott hiteles néprajzi anyagot rögzíteni, amikor – évszázados kirekesztettségük következményeként – a cigány közösségek még zártak voltak, az idegent gyanakodva fogadták, a fényképezéstől pedig féltek.

A kiállítás e sajátos hagyaték megszólaltatására tesz kísérletet többféle módszerrel. A kurátorok képeket olvastak össze a tanulmányokkal, kéziratokkal, hangfelvételekkel, rekonstruálták Erdős Kamill kutatói módszereit, igyekeztek megérteni azt a sajátos testvériséget, amelyet a társadalom peremére szorult emberek iránt érzett.

Mindemellett arra is törekedtek az etnográfusok, hogy a hagyatékot visszavigyék azokba a közösségekbe, ahol egykor Erdős Kamill járt, nyomára bukkanjanak azoknak, akik ezeken a képeken szerepeltek. A kutatás során olyan érzékeny történetek bontakoztak ki, mint a ma is élő Kanalas Terézé, a már rég halott apák és nagyapák emléke, a roma holokauszt Erdős Kamill által is érzékelt következményei. Ennek köszönhetően sosem látott módon váltak érzékelhetővé a cigány-cigány, cigány-nem cigány, cigány-a cigányság iránt érdeklődő kutató viszonyrendszerei.

A kiállítás főcíme - Istennel talállak, testvérem!/Devlesa arakhavtu, phrala! – egy bevett cigány köszönési formula azon változata, amelyet Erdős Kamill akkor használt, amikor cigány barátaival levelezett, de akkor is, amikor ismeretlen cigány közösségekbe toppant be. A kiállítás, bár számos néprajzi témát - esküvő, sirató, hiedelmek, mesterségek -, nem a néprajzi tárgyakat, hanem az embert, az emberi kapcsolatok sokféleségét állítja középpontba.

A kiállítás a Néprajzi Múzeum és a gyulai Erkel Ferenc Múzeum közös projektje.

A Néprajzi Múzeum az Együtt. Inaktelki képek 2000-2002 című, 2024. március 5-én, a Néprajzi Múzeum napján megnyílt időszaki kiállítása unikális módon ad képet a kalotaszegi falu életéről, falu mindennapjai, közössége, vizuális emlékezete. A kiállításhoz a kurátorok 176 felvételt válogattak abból az 1108 diapozitívból, amelyeket Winter Erzsébet, a múzeum fotós munkatársa 2000 és 2002 között készített a Kolozs megyei településen. A terepen készített fényképek a hétköznapi életről, szokásokról, emberi kapcsolatokról, mindannyiunk közös tapasztalatairól szólnak.

Fülöp Hajnalka muzeológus, a kiállítás kurátora hosszú időn keresztül, rendszeresen végzett terepmunkát Inaktelkén. 1996-tól évekig visszajárt a faluba, évente többször, alkalmanként heteket töltött ott, 1999-től már a Néprajzi Múzeum munkatársaként. Winter Erzsivel, a múzeum fotósával 2000 nyarán mentek először együtt Inaktelkére, azzal a céllal, hogy a 20. század utolsó évében dokumentálják az ott élőket. A következő évben a Kisó kendői című kamarakiállításhoz fényképeztek. A közös munka később sem maradt abba.
a kiállítás egy sokak számára ismert témára kívánja felhívni a figyelmet, mint a (kis)közösségek lehetséges működése, az egyén helye és szerepe a közösségekben, az adott és a választott közösségek szerepe az egyén életében. A kiállítás egyaránt szól a múzeum látogatóinak és az inaktelkieknek – róluk nekik.

A Néprajzi Múzeum könyvtára az Országos Széchényi Könyvtár, a szegedi Somogyi Károly Könyvtár és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mellett az egyik legnagyobb, mintegy 600 kötetes hazai ponyvagyűjtemény őrzője. A könyvtár első ponyvái 1901 és 1903 között kerültek be a gyűjteménybe, elsősorban Herrmann Antal folklorista nagy értékű könyvhagyatékával és Semayer Vilibáld, a múzeum akkori igazgatója ajándékaként. A legkorábbiak között találunk népdalgyűjteményt tartalmazó füzeteket, vőfélykönyveket, egy kéziratos ponyvamásolatot, illetve egyéb mesei, balladai vonatkozású népi olvasmányokat is.

A két világháború között folytatódott a ponyvanyomtatványok gyűjtése, azonban ezek döntő többsége csak 1950 után került leltárba, amikor Sándor István (1907–1994), a könyvtár irodalomtörténész vezetője rendezte és korszerűsítette a múzeum könyvtárát, különgyűjteménybe rendezve a ponyvákat. Sándor István további ponyvákat is szerzeményezett, illetve gyűjtött saját maga is – elsősorban Mezőkövesden, ahol fiatalon tanárként dolgozott. 1953-ban felhívást tett közzé ponyvafüzetek gyűjtésére „Figyeljük népünk olvasmányait!” címmel.

A ponyva elnevezése jellegzetes terjesztési formájából származik: vásárokon, búcsúkban sátor alatt vagy földre terített ponyván árulták olcsón, a legszélesebb olvasóközönség számára. A többnyire csupán 8–32 oldalas ponyvafüzeteken sokszor nem jelölték a kiadás idejét, helyét, olykor a szerzőt sem. A szövegek szabadon vándoroltak ponyváról-ponyvára: átköltve, kibővítve, sok félrefordítással és sajtóhibával. A ponyvák szerzői kezdetben főként az alsópapság, diákok, kántorok, tanítók közül kerültek ki, később nyomdászok, kiskereskedők is írtak ponyvaszövegeket akár szépirodalmi művek vagy folklór felhasználásával. A ponyvafüzetek jelentős hatással voltak a paraszti kultúrára, ismeretanyagra. Az egyes szövegek szabadon vándoroltak a szájhagyomány és a nyomtatott forma között, ezért a ponyvák jelentős forrásanyaggal szolgálhatnak egy-egy folklórszöveg formálódásának kutatásában.

Könyvtárunk ponyvái nagyrészt a 19. század második felére és a 20. század elejére datálhatók, főként budapesti ponyvanyomdák (Rózsa, Méhner, Bucsánszky) termékei, de megtalálhatók a gyűjteményben a Szent István Társulat ponyvairodalmat megnemesíteni kívánó füzetsorozatai is. A tematikailag sokszínű kiadványtípus számos műfaji változata fellelhető nyomtatványaink között, ezekből láthatnak egy válogatást a legjellemzőbb világi témák és műfajok előtérbe helyezésével.

A kiállítás július 12-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében.