Jégkorszak kiállítás, kölcsönözhető kiállítás a budapesti Magyar Természettudományi Múzeumból

Jégkorszak - vándorkiállítás

Noha döbbenetes fajkihalási hullám részesei vagyunk, a klímaváltozást pedig már a bőrünkön érezzük, évszázadokig természetesnek vettük, hogy az évszakok váltják egymást, az Északi- és Déli-sarkvidéket összefüggő jégtakaró borítja, és különböző éghajlati és növényzeti övek vannak. Ez azonban nem volt mindig így. Földünk mai környezetének és élővilágának kialakításában a legutóbbi jégkorszak, a jégkor döntő szerepet játszott.

Jégkorszak
Jégkorszaknak azokat a több millió évig tartó időszakokat nevezzük, amikor bolygónk felszínét nagyobb összefüggő jégtakarók borítják. Az eljegesedéseket több 10 millió éves lehűlési és jégfelhalmozódási folyamat előzi meg, amit rövidebb, szélsőséges klímaingadozások követnek. A jégkorszakok hozzátartoznak a Föld négy és fél milliárd éves történetéhez, kisebb-nagyobb szabályossággal vissza-visszatértek az idők folyamán.

Jelen korunk, a földtörténet negyedidőszaka a legutóbbi jégkorszak a Földön. Első szakasza a pleisztocén, amit a klimatikus viszonyok szempontjából jégkornak is szoktak nevezni. A pleisztocénben több eljegesedési és felmelegedési hullám váltotta egymást.

A köznyelvben elterjedt „jégkorszak” kifejezés valójában csak a hozzánk időben legközelebb eső eljegesedésre, a Würm glaciálisra vonatkozik, ami minimum 70 000 éve kezdődött, és nagyjából 11 000 éve ért véget.

Hogyan alkalmazkodott az élővilág a jégkorszakhoz?

A bolygófelszín átlaghőmérsékletének csökkenése, majd emelkedése, a jégtakarók megjelenése és visszahúzódása, a különböző éghajlati övek kialakulása döntő hatással volt az élővilág fejlődésére.

Az állat- és növényfajok eltérő módon alkalmazkodtak az eljegesedések hideg, szélsőséges éghajlatához. Az emlősök testmérete megnőtt, bőrük alatt vastag zsírréteg halmozódott fel, dús szőrzet borította őket. A növényeknél a hideghez való alkalmazkodás a törpe termet kialakulásához vezetett. A túlélést esetükben a párnás növekedés és a szőrképletek megjelenése is segítette.

A bolygó felszínét tundra, füvespuszta és sztyepp-tundra borította. A látszólag egyhangú élőhelyeket óriási méretű emlősök népesítették be. Testméretük növekedésében a hidegen kívül a bőséges tápanyagot biztosító lágyszárú, törpecserjés növényzet játszott szerepet.

Jégkorszaki megafauna a kiállításban

A megafauna kifejezés alatt az egy időben, egy területen élő nagy testű állatokat értjük. A leggyakrabban használt meghatározás szerint azok az állatfajok tartoznak ide, amelyeknél a felnőtt egyedek tömege átlagosan eléri vagy meghaladja a 44kg-ot.
A jégkor 2,5 millió éve alatt egyazon területen időben több megafauna is kifejlődött.

A jégkorszak tankja, a Glyptodon
Az ősi, növényevő Glyptodontidák a mai övesállatok (tatuk és armadillók) távoli, kihalt rokonai, amelyek Dél-Amerikában éltek a pliocénben és a pleisztocénben. A pliocén vége felé, kb. 3 millió éve, amikor Észak- és Dél-Amerika összekapcsolódott, nagy faunavándorlások vették kezdetüket, melyek során a Glyptodon-ok – nevezhetjük őket akár óriásőstatuknak is – eljutottak Közép-Amerikába és Észak-Amerika délebbi területeire is.

Őslénytani  kirakó
Az óriásőstatu páncéljának a kiállításban látható rekonstrukcióját több hátpáncél maradványaiból állították össze a múzeum munkatársai 2007-ben a Bécsi Természettudományi Múzeum eredeti, teljes Glyptodon-páncélja alapján. A maradványok valaha a Nemzeti Múzeum régi őslénytani kiállításában impozáns, teljes páncélok alkotóelemei voltak, azonban a múzeum 1956-os kiégésekor szétestek, megrongálódtak, egy részük meg is semmisült. 

Gyima, a gyapjasmamut-borjú

Az állandó kiállítás gyapjasmamut-borja mellett a Jégkorszak kiállításban most egy másik „mamutbébi”, Gyima hiteles rekonstrukciója is megtekinthető.
Gyimát 1977-ben találta meg Alekszej Logacsev szibériai aranyásó, amikor a Kirgilijak folyó völgyében, Szuszuman település közelében buldózerrel próbálta meg eltávolítani az aranyat tartalmazó réteget fedő mintegy másfél méter vastag talajréteget. A valaha szerencsétlenül járt mamutborjú fagyott teteme majdnem két méterrel a felszín alatt feküdt.

Gyima 138 centiméter hosszú, magassága a vállnál 100 centiméter, a medencénél 98 centiméter. A talpak átmérője 14-15 centiméter. Jól megfigyelhetők rajta a gyapjas mamut (Mammuthus primigenius)  jellegzetességei, amelyek a hideg éghajlathoz való alkalmazkodás során alakultak ki. Ha a ma élő elefántokhoz hasonlítjuk, a mindössze 17 centiméter hosszú füle aránylag kis méretű a testéhez képest, és a farka is igen kurta.
Sajnos a lelet kiemelése és a rajta elvégzett tartósítási eljárások után csak a lábak alsó részén maradt meg ez a szőrzet. A mumifikálódott tetem 49,5 kilogrammot nyom, de Gyima „élősúlya” körülbelül 100 kilogramm lehetett. A méretei és a fogazata alapján az állat 6-7 hónapos volt, amikor utolérte a végzete. Halálát fulladás okozta, a tüdejében ugyanis agyagot találtak. Valószínűleg egy iszappal teli gödörbe vagy gleccserhasadékba csúszott bele annak idején, majd megfulladt. A testszövetekből vett minták radiokarbon módszerrel való elemzése szerinte mindez 40000 évvel ezelőtt történt.

Európai kardfogú tigris (Homotherium latidens)
A Kárpát-medencében nem éltek nagy tömegben kardfogúak, ezért a beremendi mészkőbánya egyik karsztos hasadékkitöltéséből előkerült koponyatöredék, állkapcsok, fogak, csigolyák, végtagcsontok különlegesen értékes leletek.

A Kárpátok sárkánya, a barlangi medve (Ursus spelaeus)
A barlangi medvét a maradványai alapján a középkorban sokan sárkánynak vélték. A koponyák tetején a magas taréj és az óriási szemfogak a sárkányokat idézték, ráadásul a csontok nagy része barlangokból került elő. Persze sokaknak feltűnt a medvecsontokkal való hasonlóság, végül a XIX. száza delején egyértelműen bebizonyították, hogy a barlangi sárkányok legendás lények, a maradványok pedig barlangimedve-csontok.
A barlangi medve nem csak hegyekben, barlangokban élt, az egyik legfontosabb magyarországi barlangimedve-lelőhely, a Fundoklia-völgy is egy alacsony fennsík, a Tétényi-fennsík nyugati részén fekszik. Egyéb emlősmaradványok mellett több halom medvecsont került innen elő.

A barlangi medve a ma élő medvéknél jóval testesebb volt, tömege 300–700 kg lehetett. Rövid mellső végtagjai, hatalmas mancsai voltak. Koponyája magas volt, homloka meredek. Felső állcsontjában hatalmas szemfogak ültek. Az őrlőfogak gumós rágófelülete arra utal, hogy a mai barna medvéhez hasonlóan a barlangi medve is mindenevő volt.
A jégkorszak megafaunájának ezt az emblematikus emlősét 2017-ben az év ősmaradványának választották, bővebben róla itt olvashatnak.