Túzok fotózás a Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpontban

A darualkatúak rendjébe tartozó túzokoknak, a világon 22 faja ismeretes. A túzokfélék családjából a Kárpát-medence füves pusztáihoz két faj az európai nagy túzok (Otis tarda) és a reznek (Tetrax tetrax) köthető. Sajnos utóbbi napjainkra kipusztult hazánk területéről és az 1960-as évek végére az Európai nagy túzok állománya is kis híján végveszélybe került.

A túzok az egyik ma élő legnagyobb testű röpképes madarak egyike. Az ivarérett kakasok nem ritkán elérhetik a 15, de akár a 18 kg-os súlyt is. A tojók ennél jóval kisebbek, átlagosan 4-5 kg-ot nyomnak. A méretbeli különbség csak az ivarérett kor elérése, 4-5 év után válik kifejezetté. A hasonló, színezettségű két nemet azonban egyéb más bélyegek alapján is meg lehet különböztetni. A kakasok nyaka az évek folyamán megvastagodik, s tavasszal jellegzetes tollbajszot is viselnek, ami az idősebb madaraknál a kor előrehaladtával egyre kifejezettebbé válik.

A túzok küllemével, testfelépítésével a füvespusztai életmódhoz alkalmazkodott. Színezete csibekortól kezdve tökéletesen hasonul a mindenkori vegetáció színéhez, kiváló álcát biztosítva a madár számára. Lába rövid, zömök, három lábujja szintén a pusztai gyalogló életmódra specializálódott. Ha teheti komótosan sétál, de ha szükség van rá , izmos felépítése segítségével, jól és tartósan röpül. Testsúlya miatt nehezen kap szárnyra , egy-két páros lábbal megtett ugrás után emelkedik a levegőbe. Lomha szárnycsapásokkal halad. Régebben emiatt lomha túzokként is emlegették. Kisebb távolságokat alacsonyan  szállva tesz meg, de ha szükséges huzamosabb, magasabb repülésre is képes. A túzok nem költöző madár, de kemény teleken, amikor az összefüggő hótakaró miatt nem talál kellő táplálékot, délebbi tájakra, hazánkból a Balkánra, Olaszország vidékére vonul, s csak a jó idő beköszöntével tér vissza. A kimerítő, hosszú utak megterhelőek a madarak számára, s ilyen esetekben általában számos példány elpusztul.

A túzok természetét tekintve rendkívül óvatos, éber madár. Csak a nyílt pusztaságban érzi biztonságban magát, ahol a fű takarásából kitekintve, nagy távolságokba ellátva kémlelheti a tájat. Ragadozók vagy ember gyanús mozgására kimért léptekkel távolodik, majd a veszélyről megbizonyosodva azonnal szárnyra kap. A fás, bokros területeket, ha teheti elkerüli.

Télen nagy, akár 30-50-100 példányos, vegyes ivarú csapatokba verődik , melyekből kora tavasszal az ivarérett kakasok kiválnak és egy-egy területet, ún. „lek”-et foglalnak maguknak a pusztában. A legjobb helyeket évről évre, a legjobb képességű, idős kakasok birtokolják.

Március-április hónapokban megkezdődik a túzokok látványos nászceremóniája, a dürgés,amikor a kakasok az általuk elfoglalt revírben, általában a hajnali és késő délutáni órákban páratlan látványt nyújtó nászjáték keretében próbálják magukhoz csalogatni a tojókat. A kakasok ilyenkor felfújják a nyakukban lévő légzacskót, melybe akár 5-6 liter levegőt is képesek belepumpálni. Szárny- és farktollaik hófehér fonákját kifordítják, tollazatukat felborzolják, s így „pöffeszkedve” pózolnak. A jelenséget sátorozásnak vagy habzásnak is szokás nevezni, hiszen a túzokkakas ilyenkor leginkább egy hatalmas habos ömbre hasonlít. Aki egyszer is látott áprilisi hajnalon túzokdürgést, az annak szépségét soha nem tudja elfelejteni. A túzok tojókat is ugyanígy vonzza a látvány. A pusztában kilométerekről észlelhető dürgő túzokkakasok közül a tojók általában a legimpozánsabb, legidősebb kakasokat választják. A párzás igen ritkán megfigyelhető pillanat. Az ezzel foglalkozó szakemberek számára is egy életben talán egyszer adódik rá lehetőség.

A tojók a termékenyülést követő hetekben megfelelő, ragadozóktól, emberi zavarástól mentes tojásrakó helyet keresnek maguknak. Fészket nem építenek, csak egy egyszerű talajmélyedésbe helyezik általában kettő, ritkábban egy vagy három olajzöld, barnán pettyezett tojásukat. A csibék átlagosan 23-28 napi kotlás után kelnek ki, s néhány óra elteltével már követni tudják anyjukat, aki csőrből csőrbe fehérjedús rovartáplálékkal, óvatosan lecsípett, zsenge növényi részekkel etetgeti fiókáit.

A túzok mindenevő, a növényi tápláléktól, a rovarokon, csigákon, kétéltűeken, különféle magvakon, rágcsálókon keresztül szinte mindent elfogyaszt. Teheti ezt azért is, mert ellentétben más madarakkal a túzoknak nem begye, hanem gyomra van. Emésztése hasonló az emlős állatokéhoz és ürüléke is leginkább a marhatrágyára emlékeztet.

A túzokfiókák egészen késő őszig követik a tojót, majd a tél beálltával mindnyájan a kakasokkal közös telelő csapatokba tömörülnek. A következő tavaszi nászszezonokban még ivaréretlen példányokból álló, néhány fős, laza csoportokat alkotva járják a pusztát.

A világ jelenlegi túzokállománya mintegy 44-51 ezer egyedre tehető. A többség, - 38000-47000, - Európában él. A legnagyobb populációk Spanyolország középső részén, Oroszország déli részén és a magyar Alföldön találhatók. A világ túzokállományának több, mint a fele, kb. 30 000 egyed spanyolországi. Európai viszonylatban, hazánkban él a második legnagyobb, kb. 1500 egyedet számláló túzokpopuláció.

Magyarország történelmi területén a századfordulón legkevesebb 12000 túzok élt. Ebből csak a trianoni határokon belül 8000. A II. világháborúig gyakorlatilag nem változott az állomány. A túzoknak otthont adó, nagy nyílt pusztaságok azonban fokozatosan eltünedeztek, szerepüket átvette a gabona és szálastakarmány-táblákat kínáló szántóföldi környezet. A téradottságok szűküléséhez a faj még viszonylag jól alkalmazkodott, életfeltételeit megtalálta az átalakult tájban.

Egyes termesztett növények, mint a repce vagy a lucerna, kedvenc táplálékaivá váltak, a gabona táblák a költőhely szerepét vették át. A fogyatkozás felgyorsulását elsősorban az egykori, Európa-szerte megnyilvánult vadászatával járó létszámcsökkenés, majd az ebből fakadó minőségi leromlás okozta, mely végső fokon előidézte a faj fennmaradásának válságos kilátásait.

A túzokot mindenféle lehetséges módszerrel vadászták. Az 1800-as évekből megmaradt írások szerint ónos eső idején, amikor a túzokok szárnya lefagyott és emiatt nem tudtak felrepülni, a csikósok nagy állásokba terelve ejtették el őket. Ízletes húsuk keresett portéka volt, tolluk előkelő dísznek számított a pásztoremberek kalapján. Aztán később a rendkívül félénk természetű madarak belopására különféle álcázási technikák alakultak ki. Mivel a túzokok megszokták a pusztában mozgó, számukra veszélyt nem jelentő mezőgazdasági ökrös szekerek, gombát, kamillát gyűjtők látványát, így a lőfegyveres vadászat elterjedését követően sokan ezt kihasználva , álcaruhába bújva cserkeléssel vagy ökrös szekérben rejtőzve, ún. barkácsolással, a túzokokhoz fokozatosan közelebb lopakodva kapták lővégre a nemes vadat.

A mértéktelen és sportszerűtlen kihasználás kezdetben csak létszámában apasztotta a hazai populációkat. Az egykori vadászirodalom lépten-nyomon megemlékezik a kemény telek kiszolgáltatottsága idején rendezett túzokmészárlásokról, amelyek tömeges exportot szolgáltattak Nyugat-Európa piacainak. Tallózhatunk a bizonyára nem teljességet tükröző, hivatalos állami lőjegyzékekben, és ezekből kiszámíthatjuk, hogy 1884-1914 között az ezer darabot is meghaladja a Kárpát-medencében lőtt és bejelentett túzokok évi átlaga. A huszas évek vadászati szakigazgatása fokozatosan évi két hónapra, kizárólag a tavaszi időszakra és csak a kakasra korlátozta a már feltűnően fogyatkozó túzok vadászatát. Ez az intézkedés együtt járt a kitömött túzokkakas trófeájának felfedezésével, a minél erőteljesebb példányok megszerzésének óhajával. Az eredmény: 1935-1940 között nem kevesebb, mint 1650 túzokkakassal lett szerényebb az akkor már jelenlegi országhatárainkkal értelmezett állomány.

Az egyoldalú kakasvadászat, gyors ütemben végzetessé váló ivararány eltolódást eredményezett. A megcsappant egyedszámú, gyenge tenyészképességű túzokállományt szinte összeroppanás-szerűen károsította az ország hadszíntérré válása és az ezt követően átmenetileg rendezetlen vadászati viszonyok, meg a kisbirtok-rendszerű mezőgazdálkodás. Az 50-es évek végén kibontakozó, majd általánossá váló nagytáblás gazdálkodás téradottság tekintetében ugyan kedvezőbb lehetőségeket kínált a túzok számára, de magával hozta az újabb válságot jelentő velejáróját, az erőteljesen gépesített, kemizált agrotechnikát. A takarmánynövények ismétlődő kaszálása és a gabonatáblák vegyszerezése zömmel tönkretette a fészekaljakat. Az 1969. évi felmérések során már csak 2765 példányt számoltak. A fogyatkozás felgyorsulása az elterjedési területek zsugorodásában is megmutatkozott. A túzok a kipusztulás szélére sodródott.

A világon elsőként hazánkban, 1969-ben történt meg a túzok védetté nyilvánítása és vadászatának teljes betiltása. A nemzetközi összefogás a faj védetté nyilvánítása tekintetében csupán 12 évvel később, 1981-ben valósult meg.

A túzok védetté nyilvánítása csak az első években hozott eredményt, hiszen akkorra az egyedüli probléma nem csupán a vadászat volt, hanem a túzok élőhelyeinek megfogyatkozása, a táj átalakítása, és az intenzív civilizációs ártalmak növekedése, mely az összeroppant túzokállományra nézve végzetes veszéllyel fenyegetett. Később ezért a fajvédelem mellett szükségessé vált az aktív beavatkozások és az élőhelyvédelem megszervezése is. Az 1970-es évektől hazánkban országszerte védett területek, később nemzeti parkok létesültek.

Hazánkban a Körös-Maros Nemzeti Park területein él a hazai túzokállomány több mint egyharmada, s egyben a legnagyobb magyarországi populációja. Így kiemelt feladatunk és felelősségünk a faj megóvása, élőhelyeinek megőrzése, életfeltételeinek javítása. Nemzeti parkunk címerében stilizált, násztollazatú, túzokkakas fej hirdeti, büszkék vagyunk arra, hogy részt vállalhatunk e sok tekintetben különleges, jellegzetes pusztai faj megmentésében.

A térségi túzokvédelem múltja 1975-re nyúlik vissza, amikor is Dévaványa település határában, a legnagyobb hazai túzokpopuláció megmentése érdekében védett terület alakult Dévaványai Tájvédelmi Körzet néven. A világon egyedülállóként ugyanitt létesítettek Túzokvédelmi Állomást, ahol 1978 óta foglalkoznak a tavaszi mezőgazdasági munkák során, az ország minden tájáról előkerülő, veszélyeztetett fészekaljakból származó túzoktojások és csibék mentésével, a tojások keltetésével és a fiókák felnevelésével, szabad természetbe való visszavadításával.

1997-től már a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság látja el a térségi túzokvédelem feladatát, ahol a túzokmentésen kívül az alapcél természetesen a túzok élőhelyeinek megóvása, fenntartása. A túzok térigényéből fakadóan a védett területek fenntartása mellett nagy hangsúly van az ember által használt kulturtáj ökológiai szempontokat előtérbe helyező használatának elősegítésén, ösztönzésén. Hiszen ez az egyetlen záloga annak, hogy maga az ember is fenntartható módon együtt létezzen a tájjal, s benne többek között a puszta nemes, címeres madarával a túzokkal.