Budapest Galéria kiállítások 2025

Budapest Galéria kiállítás 2025

Miután idegenek lettünk - Válogatás az EKO 9 Triennále anyagából
2025. április 30. – július 6.

A néphiedelem szerint a környéket egykor benépesítő, ám az emberek térhódítása miatt egyre megfogyatkozó óriások közül a legutolsóról kapta nevét a Balaton. Hosszú-hosszú ideig az óriások és az emberek békében éltek a környező erdőkben. Mikor azonban Balaton, az óriás egyetlen leányát éppen egy ember cserbenhagyása miatt veszítette el, ő maga is elkeseredettségében odaveszett, és az óriások végleg eltűntek a vidékről. Az ő eltűnésükkel azonban az emberi és a természeti közötti közvetítő, az ezt a két szférát egységben megtartani képes erő is eltűnt. Az általa hagyott betöltetlen térbe pedig egy újfajta tapasztalat férkőzött be: egy olyan idegenség, amely több teret hagy a kötődni vágyásnak, mint magának a kötődésnek.

Ember és természet egymás mellé rendeltsége és kapcsolódásuk egyértelműsége érvényét vesztette a modernitásban. Ebben az állapotban – amiben mind a természettől való félelem megszelidítése, mind a természettel való egység megélésének teljessége kudarcot vall – születik meg ember és természet kétpólusossága: az ember, s szemben a természet, mint Másik. Az a Másik, amelyet a természet jelent, saját végtelenségével és inherens másságával ellenpontozza az ember végességét és megismerhetőségét. Ez az elkülönülés pedig idővel elidegenedéssé formálódik. Ennek az elidegenedési folyamatnak az eredménye az, hogy a természetnek való kiszolgáltatottság érzése, ami évezredek óta az ember sajátja, félelemmé, szorongássá módosul.

Ezt tompítandó, az ember megpróbál úgy kapcsolatot teremteni a természettel, hogy általa elérhető, megszólítható alakba hozza, még akkor is, ha ez az alak félelmetes és kiszámíthatatlan. De legfőképpen ismeretlen. A jelenségek mögé helyezett szellemi erők ennek az ismeretlennek próbálnak alakot adni, rajtuk keresztül próbáljuk megérteni a világot és magunkat, hogy tompítsuk a bizonytalanságot, a szorongató félelmeket, de legalább megosszuk őket, és e megosztásban találjunk menedéket. Annak a bizonyossága, hogy nem vagyunk egyedül a félelmeinkkel, a közösség erejét rendeli az egyén magánya mellé. Történeteket, meséket írunk és olvasunk, amelyek ezt a megváltó megértést, a félelmek feltárását, megosztását és biztonságos megélését szolgálják. Nem elűzni akarjuk a félelmet, hanem ennek jelenlétében megtapasztalni a biztonságot.

A bolygó és az ember jövője feletti aggódás újabb jelenség, annak a felismerése szülte, hogy a méltatlan bánásmód visszafordíthatatlan károkat okoz a Földnek, a lassú pusztulás miatt érzett tehetetlenség pedig gúzsba köti az emberi lelket. Amikor a cselekvésre ösztönzés hiábavalóvá válik, a veszteség felett érzett gyász és megrendülés lesz az elbeszélt történetek közös nevezője, amelyektől már nem is szabadulni vágyunk, hanem arra, hogy belakhassuk őket.

A kiállítás külföldi és magyar művészek munkáin keresztül pásztázza végig azt a távolságot, amely ember és környezete közt feszül. A művek ennek a viszonynak a megváltozására reflektálnak, felmutatva azokat a megszelidítési kísérleteket is, amelyekkel ez a távolság mindenek dacára mégis intimitássá formálódhat.

A Miután idegenek lettünk az UGM | Maribor Művészeti Galéria által 2024-ben megrendezett EKO 9 Triennále anyagából készült válogatás és újrarendezés. A maribori Triennále az Eyes in the Stone címet viselte, a szlovén táj egy emblematikus képződményére, a Prisojnik-hegy szikláiból kirajzolódó leányarcra utalva. A budapesti válogatás a hazai táj hasonlóan mitizált és rengeteg képzetet magába sűrítő tavát, a Balatont idézi meg annak érdekében, hogy a lokális kontextus érzékenységeire is reflektáljon.

Kiállító művészek:

Ana Čavić, Ines Doujak, Mila Panić, Ana Pečar, Trapp Dominika, Ulbert Ádám

Pillanatnyi elmék - Dezső Tamás és Szabó Nóra kiállítása
2025. április 30. – július 6.

A természetről szerzett tudásunk mindig csak minket, vagyis az embert a középpontba helyezve értelmezhető. Saját társadalmi működésünkhöz viszonyítva próbáljuk megfejteni az állatok egymás közti kommunikációját, saját testünkhöz hasonlítjuk egy növény részeit. A nyugati filozófia hosszú idő alatt jutott el odáig, hogy az állatokra is önálló entitásként tekintsen, a növények hasonló integrálására pedig egészen friss keletű kísérletek vannak csupán. Hiába például az elmúlt években egyre elterjedtebbé váló poszthumanizmus elmélete, az, hogy a természet minden alkotóelemének tudatosságot tulajdonítsunk, egyelőre nehezen elképzelhető.

Dezső Tamás és Szabó Nóra mindketten a természet különböző jelenségeit kutatják, kutatásaik azonban feljegyzésszerűek: nem hoznak ítéletet vizsgálódásuk tárgyáról, nem metaforaként használják a megfigyelt létformákat és nem tekintenek belső tájként a természetre. Alapos és koncentrált figyelem jellemző alkotási folyamatukra, amely – bár szerves részét képezik filozófiai elméletek és esztétikai szövegek – az elkészült műveknek szabad értelmezési keretet hagy.

A két művész Pillanatnyi elmék című közös kiállítása rámutat a természet legapróbb, folyamatos változásban lévő, mégis állandónak tűnő jelenségeire, az ősidőkből származó formák kialakulására és arra, hogy az ember által megismerhető idő milyen csekély a Föld teljes történetéhez képest. S ahogyan az élőlények formáját és működését is csak önmagunkhoz mérve tudjuk jellemezni, saját időszemléletünktől is nehezen tudunk elvonatkoztatni. A minket körülvevő természet azonban nem emberöltőkben mérendő. Egy kérész néhány óra alatt éli meg kifejlett rovar létét, egy fa több ezer évig élhet, a cseppkőbarlangok több száz millió évvel ezelőtt keletkeztek és azóta is formálódnak. Ezek a szubjektív idők teszik elérhetetlenné az írásos emlékeinket megelőző mélyidőt és relativizálják a mérhető időről alkotott, mesterséges fogalmunkat.

A kiállított művek alapjául szolgáló létformák saját univerzumainak, valamint a műtárgyak finom szövedékének feltárásához lelassulás és elmélyült figyelem szükséges. De vajon tudjuk adaptálni ezt a fajta figyelmet a kiállítótéren kívül is?

A kiállítás címe Gottfried Wilhelm Leibniz monadológiai elméletére utal, amely szerint a világon minden, a legkisebb elemig egyfajta elme (monász), ami képes visszatükrözni a világegyetem egészét. Azonban az olyan egyszerű létezők, mint a növények vagy a vegyületek – szemben az emberrel – nem rendelkeznek emlékezettel, nem képesek a gondolkodásra, így időtudatuk sincs, létezésük és törekvésük pillanatnyi csupán. A kiállítás az ember időről alkotott fogalmának pillanatnyiságát bizonyítva igyekszik ezt megkérdőjelezni.