Műcsarnok programok 2021

 2021. május 4-én, az egykori megnyitó 125. évfordulója napján nyitott újra a Műcsarnok.

Program, kiállítás

Művészeti kávészünet // Művészetekről, közérthetően - Antalffy Péter történésszel, stand up stílusban

A videókat YouTube és Facebook oldalunkon tesszük közzé péntekenként 17 órakor.

A 125 éves Műcsarnok videósorozata. Péntekenként Antalffy Péter történésszel járjuk körül a kiállításainkhoz kapcsolódó képző- és iparművészeti, fotós, építészeti témákat, sok-sok extra tartalommal, és hamisítatlan stand up stílusban.

76 kiállításunk érhető el virtuális sétán! Fedezze vagy idézze fel őket!

Virtuális séta EXTRA
Eddigi gyakorlatunkhoz képest új, kibővített sétákat is kínálunk, melyekkel nem csak a tárlat hangulatát kívánjuk bemutatni, hanem 100%-ban bejárhatóvá tesszük azt. Minden kiállított mű külön-külön előhívható lesz, a bejárást hang- vagy videóanyaggal is kísérjük.
Az extra bejárást a normál belépőjegyek árának 50%-ért kínáljuk.

KIÁLLÍTÁSOK

2021. április 24 -  szeptember 26.
II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon 2021

A különböző művészeti ágak évente jelentkező nemzeti szalonja rendre egy-egy szakma egészének ünnepe a Műcsarnokban. A II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon szervezésekor elsőrendű célunk az volt, hogy az összetartozás jegyében megszólítsunk, felkérjünk kiállításra lehetőleg minden alkotót, aki az utolsó öt évben jelentős műveket hozott létre a fotóművészet bármely területén. A megszólítottak legnagyobb része, 208 fotográfus örömmel elfogadta a meghívást. Minden felkért alkotótól egy művet vagy sorozatot kértünk, s a felkérőlevélben biztosítottuk a leendő kiállítókat, hogy azt a művet várjuk, amelyet az elmúlt öt évben született fotói közül ő maga a legfontosabbnak tart.

Ha tudni szeretnénk, mivel foglalkoznak egy művészeti ág, jelen esetben a fotóművészet művelői az országban, akkor értelmes vállalás rendszeres időközönként szalon típusú kiállítást rendezni. Valójában a nemzeti szalon célja egyfajta állapotfelmérés, mely egyaránt szolgálja a művészetet és a művelődést. Lényege a sokszínűség, az egymás megismerése és elfogadása legalább egy találkozásra, a szakmai problémák megbeszélésére. Ez adja igazi értékét, miközben a széles közönség számára élményt kínál.

Haris László – Bán András
a II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon kurátorai

2021. március 19 - szeptember 26.
Kik vagyunk | Fotográfiák képzőművészekről

Székely Aladár 1916-ban jelentette meg nevezetes Írók és művészek című albumát – a maga nemében az elsőt –, amelyhez Ady Endre írta az egyik előszót. Néhány mondat Ady bevezetőjéből: „Itt minden író-művészfélének megvan a saját keserves és szomorú gyülekezetű kis maffiája és aláaknázott kis területe. Az én Székely Aladár barátom tehát szerencsés, jó gondolattal s nagyobb veszedelmek fenyegetése nélkül állt az irodalom helyére. Kell, hogy nagyjában együtt lássa a közönség a mai író és művész hírességeket, kikről őszinte, írott fotográfiákat nem kaphat, de íme, kap hűséges, erős fotókép- (sőt, nem helytelen szójátékkal), gépképírásokat. Szeretem, hogy ez az album megjelenik, s örülök, hogy a Székely Aladáré, aki íme elmondja innen esetleges és hiábavaló pózainkon keresztül is – hogy kik vagyunk.” Ebből a szövegből kölcsönöztük a kiállítás címét. Egészen másként, de a művészvilágnak ma is működnek „szomorú gyülekezetű” csoportjai és „aláaknázott” területei. Így aki ma jó fotográfusként – vagy a fényképek gyűjtőjeként, közreadójaként – a nemes művésztársaság egészére veti tekintetét, ugyanolyan tisztelettel és érzékenyen, mint Székely mester, az a pózokat és aknákat feledve keresi az alkotó tekintetét. Igen, így készítenek fotográfiákat ma is a legjobbak, akik megalkotják a képalkotók képeit.

Képzőművészek lefotózva. A fotós műtermében, a saját műtermükben, a családjuk körében, egy művészeti eseményen, a kiállításuk megnyitóján. A kiállítás helye a Műcsarnok, melynek homlokzatán 125 éve ez olvasható: „A magyar képzőművészetnek”, alkalma épp ez a 125. évforduló. Kézenfekvő jubileumi téma, ami mégis megnehezíti, az az alapkutatások hiánya. Egyes fotósokról tudható, hogy sok ilyen felvételt készítettek, de a közgyűjteményekben csak töredékesen lelhető fel anyaguk, vagy még úgy sem. Másoknak, noha az életművükben jelentős portrégyűjtemény is található, esélyük sincs, hogy az anyaguk közgyűjteménybe kerüljön. A lefotografált művészek köre is véletlenszerű. Ennek a kiállításnak nem célja a fontos hazai alkotók teljes vagy bármilyen kánon szerint kimerítő áttekintése. Hiszen a fotós témaválasztása szubjektív: függ a megbízástól, a személyes kapcsolatoktól, a lehetőségektől.

A Kik vagyunk kiállítás fő vonulatát néhány fontos fényképész portfóliója képezi a kezdetektől, azaz Székely Aladártól a jelenig. Emellett bemutatunk pár önarcképet, műterembelsőt, melyek arról tanúskodnak, hogyan látják a képzőművészek önmagukat, munkakörnyezetüket, így a festmények, grafikák és a fényképészek portréi mintegy párbeszédbe kerülnek. Felkutattunk dokumentumokat a fotógyűjtésről, a történetmesélés kapcsolatáról, a csak fényképeken rögzített művészeti eseményekről, barátságokról, közös emlékekről, köztük olyanokat is, amelyek a Műcsarnok archívumában őrzik a távolabbi és a közeli múlt emlékeit.

Erdélyi Lajos, Escher Károly, Gink Károly, Koffán Károly, Máté Olga, Rónai Dénes, Székely Aladár, Tóth István, Vattay Elemér, Csontó Lajos, Czimbal Gyula, Déri Miklós, Fábián Évi, Janesch Péter, Kecskeméti Kálmán, Lugosi Lugo László, Pácser Attila, Sarkantyu Illés, Sulyok Miklós, Szilágyi Lenke

kurátor: Bán András. kurátor asszisztens: Mayer Marianna

2021. március 27 - június 27.
FOTÓIKONOK - Archívumból történelem | Howard Greenberg Gallery, New York

A BUDAPEST FOTÓFESZTIVÁL és a MŰCSARNOK különleges válogatást mutat be a New York-i Howard Greenberg Gallery gyűjteményéből.
Az ötödik éve megrendezett Budapest FotóFesztivál nyitókiállításán 41 fotográfus közel 70 felvételén a fotográfia 20. századi történetének részletgazdag képe rajzolódik ki. A kiállítás kurátorát, a diChroma Photography igazgatóját, Anne Morint a fotótörténeti archívumok iránt érdeklődése vezette a New York-i galeristához. A világhírű galéria archívumából készült személyes válogatásában a 20. századi fotográfia legjelentősebb alkotóinak kitűnő képeit láthatja a budapesti közönség, ismerős és ritkán látható felvételeket egyaránt. Az ikonikus nevek között, mint Berenice Abbott, Araki, John Heartfield, William Eggleston, Walker Evans, Allen Ginsberg, Helmut Newton vagy Man Ray, számunkra kitüntetett helyet foglalnak el a világhírű magyar származású fotográfusok, köztük André Kertész, Robert Capa és Martin Munkácsi.

„Egy fotóarchívum lényegében forma, tipológia, érzékenység. Egy ilyen archívumot csak úgy lehet igazgatni, ha mindennek megvan a világos és logikus rendje, s ennek pontos részleteit az a személy alakítja ki, aki az archívumot belakó dialektikus mozgásokat finoman hozzáadja és irányítja.

Howard Greenberg a nemzetközi fotográfiai színtér kiemelkedő alakja. Közel 40 éve vezet galériát, ez idő alatt számos magángyűjtemény kialakításában segédkezett. New York-i galériájának archívumában közel 30000 felvételt őriz a 20. századi fotográfia legnagyobb alkotóitól, olyan fotóművészektől, akik hozzájárultak látásmódunk formálásához, akik kollektív képvilágot és hangsúlyosan egyéni képfelfogást teremtettek. Ez az archívum ezer történetet mond el, és annyi alakot vonultat fel, ahányan csak belenéznek. Végtelen lehetőségeket kínál. Minden képe egy történet kezdete és egyben portré a történetmesélőről. Az itt bemutatott kiállítási anyag kissé hasonlóan alakult a szürrealista Jacques Prévert és Yves Tanguy által kitalált, cadavre exquis (elragadó hulla) néven ismert irodalmi játékhoz, amelyet Georges Bataille „az elme legtökéletesebb leképezésének” nevezett. A képek egymás mellett sorakoznak. Néha vitatkoznak, máskor összesimulnak vagy megbámulják egymást. A végeredmény André Malraux kifejezésével a musée imaginaire (képzeletbeli múzeum): a többi jelenlétében mindegyik kép átalakul, és együttesen már egy másik történetet mesélnek nekünk.

Berenice Abbott, Araki, Lillian Bassman, Manuel Álvarez Bravo, William Eggleston, Walker Evans, Louis Faurer, Martin Munkácsi és Man Ray mind résztvevői a játéknak, mindannyian mondtak „egy főnevet, egy igét vagy egy bővítményt”, és ezzel új nézőpontból teremtettek rálátást a 20. századi fotográfia történetére.”

- Anne Morin, kurátor

Kurátor: Anne MORIN, DiChroma Photography

Kurátorasszisztens: TULIPÁN Zsuzsanna

2021. április 9 - május 16.
Dorogi János | Ars Naturae
Ars Naturae, avagy imitáljuk-e a természetet?

Gondolatok Dorogi János tájkép-szobraihoz

A címben szereplő Ars Naturae kifejezés Seneca ismert gondolatából származik: Omnis ars naturae imitatio est, vagyis minden művészet a természet utánzása. Bizonyos szempontból Dorogi János kiállított munkái ennek cáfolatai, hiszen nem imitálják a természetet, hanem a formálás során létrejövő mintázat emlékeztethet minket az ismert organikus formákra. Ugyanakkor az alkotás során a művész teret hagy bizonyos látszólagos véletlennek is, amellyel olyan természetes alakzatokat enged létrejönni, amelyeknek párhuzamait megtaláljuk a természetben előforduló látványként. Egy darabig a művész végzi a teremtés aktusát, elindítja a formát az útján, de ez nem a művészi akarat rákényszerítése az anyagra, sokkal inkább a természet segítése alkotótársként, hiszen az élet erői végzik a saját időtlen tevékenységüket.

Fontos szempont a végeredmény felől nézve a szobrok anyaga is, vagyis azok saját természete. A gipsz tondók esetében a felület rajzosabb, grafikusabb, míg a bronz szobrok nagyon erős festői hatásról tanúskodnak. A gipsz munkákon a vonalak hozzák létre a tájképre utaló látványt, a bronz szobrokon viszont maguk a formák jelenítik meg az organikus, növényi alakzatokat. A gipsz szobrokon belül külön csoportot képeznek a nagyobb méretű körplasztikák, gömbök, kúpok, féltojások, amelyek mintázatukkal és formájukkal a galaktikus teremtésre utalnak. A viasz, mint anyag, könnyen formálható és alakítható, ugyanakkor a meleg hatására feloldódik, vagyis eltűnik, és átadja a helyét egy sokkal időtállóbb szubsztanciának. Egyfajta alkímiai aktus jön létre, aminek során a kiinduló anyag átalakul valami másba, véglegesbe. A műalkotás nemcsak a létrejött forma tökéletességét hordozza magán, hanem utal az átalakulás folyamataira is, akár úgy is, hogy magán viseli az átalakulás, átformálódás következtében kialakult sebeket.

Figyelemre méltó mozzanat a formák kialakulása esetében a hiba jelenléte. Azok a finom elemek, amelyek egy hagyományos relief esetében a hibát képeznék, és a művész a munka pereméről letördelné ezeket a formákat, a „repkényes”1 tájképeken a szobor fontos részei lesznek, egy növényi ornamentika alkotó elemeivé válnak a kompozíció egészében. Tehát ezeket az elemeket nem hibaként kezeljük, hanem a látvány eszközeként, a szép elemeként. Műfajukat tekintve tájkép-szobroknak nevezem Dorogi János itt kiállított munkáit, mert egyrészt szobrok, hiszen kilépnek a kétdimenziós sík ábrázolásból – még akkor is, amikor a művész szándékai szerint falra installáljuk a műveket, ahogyan a festményeket –, másrészt viszont éppen a megjelenítésük miatt mégis táj-képek, mert a látvány ábrázolása a képek műfaji sajátosságait követi. Alkotójuk hagyományos szobrászati technikákkal dolgozik, a végeredmény mégis egészen újszerű: határterületen mozog. Nem csak a fent említett műfaji határokat lépi át, de a téma bemutatása szempontjából is messzebbre merészkedik a megszokottnál.

Csejtei Dezső és Juhász Anikó Ortega y Gasset tájfilozófiáját vizsgálva2 a következő értékes megjegyzést teszik az ember tájfelfogásával kapcsolatban: „Minden történeti kultúra egyedére, közösségére jellemző […], hogy az egységet először saját szűkebb természeti környezetében fedezi fel. Annak arculata határozza meg eredendően, hogy mit tart természetesnek, alapnak, követendőnek, tájnak, illetve hogy a környezetétől való elkülönülés egyre komplexebb fázisaiban hogyan éli meg saját hangulati beállítódásait az ember és a táj viszonyában.” Az idézetből jelen esetben leginkább a hangulati beállítódást és a szűk természeti környezethez való viszonyt emelném ki. Hiszen nem konkrét, felismerhető tájakról beszélünk Dorogi János tájkép-szobraival kapcsolatban, hanem olyan belső világ kivetüléséről, amelyről a közös kulturális tapasztalat és ismeret alapján tudjuk, érezzük, hogy tájat látunk.

Itt vissza is térünk a címben megfogalmazott kérdéshez, miszerint imitálja-e a természet a művészetet? És amennyiben elfogadjuk, hogy a látott formák, motívumok és alakzatok természeti, organikus és növényi formákat jelenítenek meg, anélkül, hogy a művész szándékosan munkálta volna ki azokat, el kell fogadnunk azt is, hogy minden önmagától alakuló természetes forma visszautal a természetben megtalálható formavilágra. Ez az a Goethe-idézetben is szereplő végtelenség, amellyel a természet újra és újra formát ad, sugall és alkotásra inspirál.

KONDOR-SZILÁGYI Mária a kiállítás kurátora

1 a művész saját kifejezése
2 Csejtei Dezső – Juhász Anikó: Filozófiai elmélkedések a tájról. Attraktor Kiadó, 2012. 318.

Dorogi János 1980-ban született Debrecenben. A Nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola szobrász szakán érettségizett 1998-ban, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 2004- ben szobrász diplomát szerzett. Mesterei Jovánovics György, Orr Lajos és Karmó Zoltán voltak. Munkásságát számos díjjal ismerték el, többek között a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének díjával, Kótai József díjával, Herman Lipót-díjjal és Barcsay-díjjal. 2003 óta állít ki egyéni és csoportos kiállításokon. Rendszeres részvevője a hazai és nemzetközi művésztelepeknek, szimpóziumoknak. Köztéri munkái megtalálhatók Móron, Nagykállón, Nyíregyházán és Tajvanon.