Műcsarnok programok, kiállítások 2019

Program, esemény a Műcsarnokban 2019

2019. augusztus 22., csütörtök, 18:00–19:00
Tárlatvezetés Keserü Katalinnal | II. Építészeti Nemzeti Szalon
Exkluzív tárlatvezetés Keserü Katalin Széchenyi-díjas művészettörténésszel a TÉR /// ERŐ | II. Építészeti Nemzeti Szalon kiállításon.

Belépőjegy: 2500 Ft

2019. augusztus 24., szombat, 10:30–13:00
Korhatár nélkül! családi nap Terbe Rita építésszel | Fényfestés
A foglalkozást vezeti: Terbe Rita DLA építész (GyIK Műhely) és Schopp Ildikó művészetpedagógus
Fényfestés: Áttört térbeli modelleket készítünk, melyekkel izgalmas árnyékképeket varázsolunk és megfestjük a fényt. Kalandra fel!
A családi napok programjaira a kiállításra megvásárolt jegyek érvényesek, 7 éves kor alatt a részvétel ingyenes.

2019. augusztus 25., vasárnap, 15 óra
Kurátori tárlatvezetés
Medgyaszay István, a modern - Fazakas Réka, Markovits Éva
Miskolci Építész Műhely – Reischl Szilvia
Közösség és építészet – Dekovics Dóra
A jövő körvonalai – Botzheim Bálint
A program regisztrációköteles, a kiállításra szóló aznapi belépőjeggyel látogatható.

DEMO Wood | Hello Wood kerekasztal-beszélgetés
2019. augusztus 25., vasárnap, 16:30
Milyennek látják a jelen épületeit a jövő kliensei? Mit kérdeznének a jövő építészei a jelen alkotóitól?
Az esemény során a DEMO Wood programban részt vevő gyerekek három felkért építésszel beszélgetnek a TÉR /// ERŐ | II. Építészeti Nemzeti Szalonon kiállított projektjeik kapcsán.
A gyerekeknek alkalma nyílik, hogy frappáns válaszok reményében minden váratlan, egyszerű, meghökkentő kérdésüket feltegyék a jelenlévő építészeknek, serkentve ezáltal a közönség részvételi kedvét.
Gyere el és kérdezd meg azt, amire mindig is kíváncsi voltál.
A DEMO Wood, a Hello Wood gyermekprogramja, egy olyan design témájú készségfejlesztő program gyermekek számára, amely nyári táborokban és év közben, hétvégi foglalkozások alkalmával ismerteti meg a gyerekekkel, hogy mivel foglalkozik egy igazi designer. A fiatalok tapasztalati úton, valós helyzetekben fedezhetik fel saját tehetségük különböző oldalait, élhetik át egy kreatív projekt minden egyes állomását az ötlettől, a tervezésen át, a megvalósításig és bemutatásig bezárólag. A program 2007-ben jött létre, azóta több ezer gyerekkel dolgoztak együtt.
Moderátor: Huszár András, Hello Wood és Demo Wood alapító.
A program a kiállításra szóló aznapi belépőjeggyel látogatható. 

Kiállítások

Szotyory László | A vágy titokzatos tárgyai
2019. szeptember 18. - november 17.

Szotyory László melankolikus, bukolikus világa a gyönyörben fogant valóság, amelyről az alkotó korábban így írt: „Azt festem meg, amit magam köré szeretnék varázsolni, azt a képzeletbeli közeget, amelyben élek, amelyben jól érzem magam.” Ezen a nagyszabású tárlaton bemutatásra kerülő festmények az életműnek azt a szeletét képviselik, amelyben az új festészettől a posztmodern hagyományokon keresztül ívelő érzéki festésmód mint létfosztott egzisztencia jelenik meg. Szotyory festményeit nézve a kiállításlátogató úgy érzi, hogy „A lét elviselhetetlen könnyűsége” és „A lélegzetvétel elemi szükséglete” megfilmesített történeteiből kiválik valami, és egyetlen virtuális létezővé olvad össze, festői módon alakul testérzetté, egyben egzisztenciális lehetőséggé.

kurátor: Horváth Éva Mónika

Máriási Masznyik Iván kiállítása
2019. július 10. - szeptember 22.

Máriási Masznyik Iván (1928–1997) festőművész és a Műegyetem Rajzi és Formaismereti Tanszékének legendás tanára volt, aki fakultatív művészettörténet kurzust tartott az érdeklődő diákoknak. A kulturális antropológia itthoni magányos előfutárának is tekinthetjük. „Pictor doctus”-ként megmaradhatott eredeti mesterségénél, festőnek. Főiskolai mesterei Bernáth Aurél és Berény Róbert voltak. Fiatal művészként, a 60-as években karikatúrákat rajzolt az Élet és Irodalomnak, és más lapoknak is rendszeresen dolgozott.  A kiállítás főként az életmű kozmosz-tematikájára koncentrál, bemutatjuk az olajfestményeket, a tollrajzokat és a Falikárpitot is, amelyet hosszasan érlelt, 1968–1975 között. Szerkezet és színek különösen ebben a falikárpitban és tanulmányaiban váltak harmonikus, felemelő világképpé. Tantételei most kiállított képeiben és disszertációja kommentárjaiban az érzékek és a tudat nyelvén egyszerre szólalnak meg. Az üzenet mégis félreérthetetlen: a világegyetem rendjének felismerése – a tudományban és a művészetben egyaránt – segíthet újra rátalálni ember és környezete megbomlott egységére.

kurátor: Kondor-Szilágyi Mária, társkurátor: Jászi Orsolya 

FRIDA ORSZÁGA ׀ Guillermo Kahlo mexikói fotográfiái
2019. június 21. - szeptember 22.

Guillermo Kahlo a világ talán legtöbbször fényképezett művészének, Frida Kahlonak volt az édesapja. Mexikóban fotográfus ikon, akinek munkásságát a nemzetközi fotóművészeti színtéren nagyra értékelik, itthon ugyanakkor még kevéssé ismerik. Kiállításunk az ő különleges felvételeiből válogat. Időutazást kínálunk Mexikóba: az 1900-as évek első három évtizedében készült fényképek izgalmas pillanatképek az ország gazdag, többféle kultúrából és tradícióból táplálkozó, sok évszázados építészeti örökségéről, másfelől az elmúlt századelőn felívelő monumentális mexikói építkezésekről.

Carl Wilhelm Kahlo alig húszesztendős ifjúként, németországi iparos-kereskedő-aranyműves családi tradíciókkal poggyászában, 1890-ben kelt át az Újvilágba. Élete, választott hazájában, Mexikóban ‒ immár mint Guillermo Kahlo ‒ az ottani tekintélyes létszámú és a gazdaság terén befolyásos német kolónia köreiből indulva szövődött át a mexikói spanyol és az őshonos indián kultúrák jegyeit egybeolvasztó mindennapok világába. Családot alapított, feleségét azonban harmadik gyermekük születésekor elveszítette. A fotográfia bűvkörébe második felesége családja révén került: apósa, Antonio Calderón fényképész szalont vezetett Kahlo a mexikóvárosi Casa Boker vasáruház építéséről készült felvételeivel aratta első átütő sikerét. Ezt a megbízást ‒ az illusztrált sajtó számára készített fotók mellett ‒ évtizedeken át újabb jelentős állami- és magánfelkérések sora követte. Guillermo Kahlo Mexikó klasszikus fotográfusa volt. Felvételeiből a dokumentumok hitelességével tárulnak elénk az ország történeti múltjának templomai és kolostorai. A világvárossá fejlődő Mexikóváros modern középületeinek és ipari létesítményeinek általa készített képei ugyanakkor az Új Tárgyilagosság fotográfiai szemléletmódjának szellemi rokonságában születtek. És talán az ő kamerája rögzítette legérzékenyebben Frida arcát, arcait.

Számtalan fotó megszületésének részese volt Frida is, a 20. század emblematikus festőnője, akinek művészetére formáló hatással volt édesapja fényképészműhelyének titokzatos világa, labor-kamrájának rejtélyes atmoszférája, Guillermo látványkomponálási módja, képi sűrítő és absztrakciós praxisa, néhány közös országjáró utazásuk élménye, a két művész egymást segítő, bensőséges kapcsolata. Frida országa nem pusztán Mexikó, hanem a sokrétű apai örökség is.  //  Medve Mihály, a kiállítás kurátora

Tárlatunk a tekintélyes mexikói Ricardo B. Salinas Pliego Collection egyedülálló Kahlo-fotóanyagából válogatott.

Guillermo Kahlo, Mexikó fotográfusa

Magyarországon szinte ismeretlen a fotótörténetben nagyra megbecsült mexikói fotográfus, Guillermo Kahlo, a világhírű Frida Kahlo festőművésznő apja, aki Wilhelm néven 1890-ben, a Karlsruhe melletti Pforzheimből kereskedőként vándorolt ki Mexikóba. „Apám, aki 1871-ben Baden-Badenben egy magyar fiaként született, miután 1878-ban Nürnbergben tanult, 18 éves korában meghalt az édesanyja – és a mostoháját nem szerette –, aranyműves nagyapám pénzt adott neki amerikai utazásához” – idézi Frida Kahlót biográfusa, Raquel Tibol.

A fotográfus veje, Diego Rivera, a 20. század jelentős festője, így beszél apósáról: „német analitikus konstruktőr/destruktőr és szkeptikus Álomtáncos”. Alejandro Gomez – Frida ifjúkori udvarlója – szerint: „keserű emlékekkel teli túlélő. Fáradhatatlan a munkában, bravúros technikus, aki a század elején keresztül-kasul utazta Mexikónkat – templomokat, archeológiai emlékeket fotózott, csakúgy, mint a gyarmati korból származó és modern középületeket. Egy gazdag, üveglemezekkel teli archívumra valót…”

A kevés írásos dokumentum apa és lánya között bensőséges kapcsolatot mutat, aminek megfelel a Rivera által 1955-ben Moszkvából küldött levélben szentesített kegyeleti utasítás is: a Frida hamvait tartalmazó, prekolumbiánus korból származó urnát a mexikóvárosi lakásmúzeumukban, a „Kék Házban” Guillermo Kahlo portréja mellé függesszék.

Ez a portré, amit Frida apja halálának 10. évfordulóján, 1951-ben festett, a Kahlo család származása körüli találgatások forrása is egyben. Amint a festőnő több képén, itt is ecsettel írt szignó-szöveg olvasható a kép alatti széles mezőben: „Apámat festem, Wilhelm Kahlót, aki magyar származású művész és fotográfus, nagy formátumú, intelligens, nemes lény, aki 60 éven át bátran küzdött az epilepsziával, soha nem adta fel, hogy dolgozzon, és Hitler ellen harcoljon. Tiszteletére: lánya, Frida Kahlo”

A németországi Schirmer-Mosel Verlag által 2005-ben közreadott Fridas Vater – Der Fotograf Guillermo Kahlo című könyv és fotóalbum szerzői, Gaby Franger és Rainer Huhle egy egész fejezetet szentelnek a „Frida származása körüli legendáknak”. Az apát ábrázoló festmény ajánlása vörös mezőben áll,  figyelmeztet a német szerzőpáros, és kutatásaik alapján legendaképzésnek tekintik annak a család származására vonatkozó „kalandos spekulációként” értékelt állítását: az apai ág magyarországi, illetve zsidó eredetét. Hozzáteszik: annak sincs nyoma, hogy Guillermo fellépett volna Hitler ellen. A kötet két részletes családfát közöl az ősökről és a leszármazottakról. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a felmenők mindannyian németek voltak, és – egyetlen katolikus kivételével – evangélikusok. Szerintük a 17. századig visszamenően mindkét ágon kereskedők és mézeskalácsosok találhatók, de a 19. századi nagyszülők már ékszerészek voltak. A magyarországi eredet felmerülésének okai között említik Frida Muray Miklós (Nickolas Muray) magyar származású fotográfushoz fűződő szerelmét. A zsidó származásra vonatkozó állítást pedig amerikai barátnőkhöz kötik: Ernst Bloch lányához és Bernice Kolko fotográfusnőhöz.

Nehéz nem szembeállítani a szerzők állításainak elfogultságát Frida Kahlo saját identitásképével: a 20. század egyik ikonjává lett vásznon az idézett szöveg tisztán olvasható…

Guillermo 1893-ban házasodott, ’94-ben mexikói állampolgárságot kapott. ’97-ben felesége a harmadik kislány születésekor meghalt. 1898-ban vette feleségül Matilde Calderón y Gonzalest, Antonio Calderón fotográfus lányát. Négy lányuk született, harmadikként, 1907-ben a majdani világhírű festőnő, Frida. A kedvenc Frida 1925-ben szenvedte el a műveiben  magánmitológiává emelt, egész életét átformáló buszbalesetet; 1929-ben feleségül ment Diego Riverához. Az apa 1932-ben másodszor is megözvegyült. 1936 után Guillermótól már nem maradt fenn ismert fotó. 1941-ben hunyt el, a második családba született legidősebb lánya házában.
1899-ben – feltehetően apósa elvárásainak engedve – Oaxacában nyitott fotóműtermet. Első, meghatározó megbízása a Casa Boker vasáruház építését és megnyitását megörökítő  fotósorozatra szólt. A ház valóságos palota volt, melyet a Vesztfáliából 1865-ben Mexikóba vándorolt Böker család építtetett. A képsorozat olyan sikeres lett, hogy megalapozta Kahlo majd 40 évig tartó építészeti fotós pályáját. Magát a palota roppant acélszerkezetét a modernség szimbólumaként ünnepelték. A befejezéskor a váz eltűnt, kővel burkolták. Számos korabeli középület a mexikói nehéziparnak volt köszönhető; többek között a parlament, a képviselőház, a főposta, a Nemzeti Színház (a ma Szépművészetek Palotájaként ismert épülethez még visszatérünk), a Banco Mexico, az Állami Gyermekotthon, a Tabacalera Mexicana dohánygyár, a Hotel Geneve, a Veracruzba épített Metlac acélhíd szerkezet mögött az alapanyagot gyártó La Fundidora Monterrey kohászat üzemei álltak. A kohászat hosszú távú megbízása alapján Kahlo 1909-től fényképezte a gyártást, a különféle épületek szerelését, köztük 1934-ben – egyik utolsó munkájaként – a már internacionális modern épületként megvalósuló mexikóvárosi Gyermekkórház építését. Ez a sorozat egyszerre dokumentáció és képi absztrakció, s jól követhető rajta az a törekvés, hogy Kahlo elhagyja a korábban standfotószerűen képbe komponált építőmunkásokat, de a tónusokat is – és minden olyan „zavaró részletet”, ami a fotográfiát mint elvont, „bűvös rajzot”, a „modern tudás” enigmatikus képét eltérítené a lényegétől. Kivétel az épülő (soha be nem fejezett) parlament, ahol az acélkonstrukción ott vannak ugyan munkások, ám a ház léptéke szinte hangyává teszi őket.
A másik hosszabb megbízatás (1904–1908) José Limantour belügyminisztertől jött, aki a mexikói templomépítészet és a prekolumbiánus nemzeti emlékek megörökítésére kérte fel. Az európányi ország százas nagyságrendben beutazott-megfotózott katolikus erődtemplomai, missziós kolostorai először ekkor váltak a nyugati civilizáció kulturális kincsévé. A Kahlo-fotók által ábrázolt külsők mint a táj része jelennek meg. Szinte Kahlo találmányának tűnik ez az új keletű műfaj, olyan érzékenyen komponálja a természetbe az épületeket. Például a  cholulai Capilla Real, vagy az egykori jezsuita kollégium Tepotzotban olyan fotográfiai leletek, amelyeket ma már nem láthatunk úgy, mint az 1500-as évektől addig. 1910 óta ugyanis a különféle forradalmak győzelmeinek ünnepeként celebrált fejlesztések során felismerhetetlenül átépült a környezetük. A Mexikó templomai című, egyedülálló munkát végül Dr. Atl hat vaskos kötetben tette közzé 1924–1927 között. A Kahlo-fotók láttán pontosan érthető, miért tekintették a szürrealisták Mexikót az ígéret földjének: látni vélték a lehetetlent, s ennek éppen megfelel Guillermo Kahlo beceneve, a Verne titokzatos kapitánya után kapott Nemo: illik egy fényképészhez, aki láthatóvá teszi a láthatatlant.

Végül szólni kell Mexikóvárosnak arról a – Budapest századfordulós világvárossá alakulásához hasonlítható – ugrásáról, amit Kahlo 40 éven át fényképezett. S itt elsősorban a számunkra Maróti Géza építészeti-képzőművészeti részvétele miatt is kulcsfontosságú Nemzeti Színházról (Teatro National). Az olasz származású építész, Adamo Boari a világsikert arató milánói Magyar Pavilon (1906) tervezőjeként ismerte meg Marótit, és felkérte őt a színház egyedülálló üvegfüggönyének, illetve üvegmennyezetének megtervezésére. Maróti Róth Miksát is bevonta a munkába, és 1907-ben kilenc ládányi tervvel New Yorkon át Mexikóvárosba érkezett. A mennyezeti kompozíció és az üvegfüggöny teljes tervanyagának egy része – és Marótiék – az első világháború tengeri zárlata miatt kiszorultak a megvalósításból, és végül mindkettőt Tiffany cége gyártotta le. De ettől még Maróti a világhírű üvegfüggöny és a nézőtér fölötti színpompás üvegmennyezet tervezője.

Kutatandó kérdés lenne, hogy Maróti Géza, a hét nyelven beszélő, szuggesztív személyiség  mexikói tartózkodásakor hogyan kerülte el Kahlo figyelmét. Vajon miért nem fényképezte le a világon egyedülálló, roppant üvegképet is? Vagy a fotó még lappang valahol?

Kiállításunkon, a Teatro Nacional magyar vonatkozásairól szóló összefoglalóban illusztrációként használt Kahlo-felvételnek mégis van egy főszereplője, aki ugyanúgy szalmakalapot visel, mint egykori fotóin Maróti Géza. A Leonardo Bistolfi által faragott Harmónia homlokzati szoborcsoport diadalív ormán, a táncoló márványfigurák közül kilépő, Botticelli Vénuszát idéző istennő felett apró, sombrerós alak sötétlik. Talán a „szobrászat követe”, aki inkább a régi művészetek és a még burkolat nélküli, roppant acélkupola határai felett őrködik: az idők változásának filozofikus, passzív megfigyelője. Fentről pillant le Guillermo Kahlóra és fényképezőgépére – közvetve ránk, a száz év távolságából visszatekintő voyeurökre. Figyeli, mint feledi el a világ a klasszikus műfajokat, és azt, hogy maguk a művészek újabban hogyan küzdenek – úgy tűnik, néha eredménytelenül – a valóban hiteles identitásért, munkájuk egyidejű és történeti elismeréséért, a személyiségüket szimbolikusan megörökítő alkotói-szerzői jogokért, a műveikhez kötődő nevükért.  //  Szegő György

TÉR /// ERŐ Építészeti Nemzeti Szalon - 2019
2019. április 26. - augusztus 25.

Az elmúlt öt évben a Műcsarnokban komoly szakmai- és közönségérdeklődés mellett, műfajonkénti elosztásban valósultak meg az egyes művészeti ágak friss teljesítményét bemutató Szalonok. 2019-ben újra Építészeti Szalon következik, amelyen a kimagasló hazai építészeti eredmények bemutatása mellett különös hangsúlyt kap az építészeti térben és annak létrehozásában egyre fontosabbá váló közösségi erő, az együttes aktivitás. A II. Építészeti Szalonon önálló tematikus egységként jelenik meg a közösségépítés és az építészetben megfogalmazott szolidaritás. Külön blokkban mutatjuk be a mára legendává lett Miskolci Építészeti Műhely (1977–1990) tervezőinek munkásságát, a csoport létrejöttétől egészen a jelenkorig. A Műcsarnok apszisában berendezett szekció a 20. századi magyar építészet történetének egyik legjelentősebb innovatív alkotója, a 60 éve elhunyt Medgyaszay István (1877–1959) modern építészete előtt tiszteleg. A következő nemzedékek életére, annak építészeti terére koncentrál „A jövő körvonalai” címet viselő egység. A Szalon egyik oldaltermében egymást követi a Hello Wood interaktív installációja, amely az építészeti gondolkodásban való részvételre ösztönzi a látogatókat, és a „Fényarchitektúra” címet viselő kiállításrész, amely az anyagtalan fény segítségével teremti meg a térélményt. Ezzel az installációval a Bauhaus centenáriumán az összművészeti iskola korszakos fénykísérleteire is emlékezünk.

A kiállítás főkurátora Szegő György DLA építész, iparművész, a Műcsarnok művészeti vezetője

Forrás: Szervezők