Hajdúbagosi Földikutya-rezervátum

Hajdúbagos településtől északra kisebb akácosokkal és tölgyesekkel szegélyezett homokbuckás legelőterület húzódik. Ez a 265,4 hektárnyi terület 1976-ban lett védetté nyilvánítva. A védelem fő indoka egy fokozottan védett állatfaj, a rágcsálók rendjébe tartozó nyugati földikutya állományának és élőhelyének megóvása.

A terület döntőrészt gyep, emellett azonban részben őshonos (főként kocsányos tölgy), részben tájidegen( erdeifenyő, akác, vörös tölgy, nemesnyár) fajokból álló 33,7 hektárnyi erdő.

A természetvédelmi terület tájképét a részben ma is extenzív legeltetéssel hasznosított homoki gyepek határozzák meg.

A földikutya-félék, amelyek az egérfélék családjának (Muridae) önálló alcsaládját (Spalacinae) képezik, a füves puszták és félsivatagok lakói Európa délkeleti részén, Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten. Legnyugatibb előfordulásaik a Kárpát-medencében, ezen belül is a Alföldön vannak. A nálunk előforduló egyetlen faj, a nyugati földikutya élővilágunk maradvány-jellegű tagja. Akkor telepedett meg nálunk, amikor az utolsó jégkorszak végén és után (ún. boreális fázis) Alföldünk éghajlata a kelet-európai sztyeppekéhez hasonló volt.

A földikutya többféle típusú földalatti járatot készít. Táplálkozó járatai a felszín alatt csupán 5-10 cm-re húzódnak, az állat használat után betömi őket. A földikutya éléskamrákat is készít, amelyek 10-15 cm magas üregek. A tenyészidőszakban készített éléskamrák a táplálkozó járatok szintjében helyezkednek el, ám a télire gyűjtött táplálékot tároló kamrák jóval mélyebben, legalább fél méterrel a földfelszín alatt vannak. Az állat "lakószobája", vacka egy 20-30 cm átmérőjű üreg, amely a felszíntől mintegy kétarasznyi mélységben van. A földikutya évente csupán egyszer, tavasszal szaporodik, és egyszerre csak két utóda van. Kizárólag növényevő, főleg hagymákkal és gumókkal él; a lucerna és a herefélék gyökere, a burgonya, a takarmány- és cukorrépa, a sárgarépa és a petrezselyem gyökere kedvelt táplálékai közé tartozik. A fokhagymát és a keresztesvirágú növényeket (retket, káposztát) viszont nem fogyasztja. A kiskert-tulajdonosok károsnak tartják, ám rendszerint összetévesztik a sokkal gyakoribb kószapocokkal.

A védett terület, mint a nyírségi homokterületeken megmaradt külterjes legelők egyike, növényzetét tekintve is kiemelkedő értékű. Legjelentősebb növénytársulásai: a kökörcsines homoki sztyepprét, amely kipusztulással veszélyeztetett növénytársulás, továbbá a nyírségi homoki legelő, amely szintén veszélyeztetett növénytársulás. Említésre méltóak még a réti csenkeszes nedvesebb gyepek és a kisebb szikes foltok mézpázsit-gyepei. Itt van flóránk egyik szép, bennszülött fajának, a kora tavasszal nyíló magyar kökörcsinnek is az egyik legjelentősebb, korábban mintegy 5000 töves állománya. A homoki sztyepprétek, jobb állapotú száraz legelőgyepek fontos további növényfaja a homoki nőszirom és a szintén megritkult homoki vértő. Gyakoribb viszont az agárkosbor és a magyar szegfű.

Az üdébb, magas füvű gyepekben találjuk meg a védett poloskaszagú kosbor néhány tövét, a csekély kiterjedésű, tatárjuharban gazdag cserjeszintű homoki tölgyes szegélyén pedig a bársonyos kakukkszegfűt és a raponch harangvirágot. A réti csenkeszes-kékperjés nyárra kiszáradó láprétek faja a hússzínű ujjaskosbor, a szintén védett pompás kosbor, a réti legyezőfű, a fényes borkóró és a mocsári kocsord. A helyenkénti szikesedést jelzi a sziki őszirózsa és a magyar sóvirág.

Fajgazdag, és védett fajokban is bővelkedik a terület rovarvilága. Lesből ragadozó életmódú a védett imádkozó sáska. Jellemzőek a homoki szöcske- és sáskafajok: a pontuszi sztyeppelemet képviselő, védett tőrös szöcske, a mediterrán jellegű barbársáska és szalagos sáska, továbbá a bennszülött, védett sisakos sáska. A homoki legelők fontos bogárfajai közé tartozik az öves homokfutrinka, a védett aranypettyes bábrabló és a szintén védett magyar futrinka, a holdszarvú ganajtúró és a kis galacsinhajtó. A lemezescsápú bogarak számos fajának pajorja fejlődik a füvek gyökérzetén. Kopár homokfelszínekhez kötődnek a pókölődarazsak (Pompiliidae) és a kaparódarazsak (Sphecidae) sajátos életmódú fajai. A számos védett lepkefaj közül megemlítendő a pettyes molyszövő, a kakukkfű-párnákon nyár elején gyakori ibolyás tűzlepke és a nedves rétek lósóska-fajain fejlődő nagy tűzlepke. Tápnövénye révén a nedves rétekhez kötött a védett törpeszender és az öblösszárnyú bagolylepke.

A bagosi "Nyomás" korábban vízi madarak fontos költési és táplálkozási területe volt. Magas vízállás esetén fészkelt itt a feketenyakú vöcsök, a vörösnyakú vöcsök és a kis vöcsök, mindhárom hazai szerkőfaj: a kormos szerkő, a fehérszárnyú szerkő és a fattyúszerkő, a tőkés réce, a kanalas réce, a nyílfarkú réce, a böjti réce és a barátréce, sőt korábban a kendermagos réce és a gólyatöcs is. Ezek a fajok az állandó vízfelszín megszűntével és a mocsári vegetáció degradálódása miatt eltűntek a területről, illetve részben visszatértek a '90-es évek végén.

Jelenleg a terület elsősorban a homoki erdők és cserjések több madárfajának biztosít költőhelyet. Ilyen a kis őrgébics, a tövisszúró gébics vagy a sárgarigó. A színpompás gyurgyalagnak és egyes ragadozó madárfajoknak, pl. a vörös vércsének, a héjának, a darázsölyvnek, az egerészölyvnek, sőt újabban a pusztai ölyvnek táplálkozóhelyként jelentős a védett terület.

Az emlősök közül - a földikutya után - az ürge jelentős egyedszámú állománya érdemel említést. E faj, mint a ragadozó madarak fontos táplálékállata, szintén védett. A bagosi legelő a pusztai görény és a borz táplálkozó területe, s a vörös róka kotorékait is megtalálták.