Mai Manó Ház programok, kiállítások 2023

Mai Manó Ház programok 2023

Az év utolsó házvezetése a Mai Manó Házban Romoda Klárával
2023. december 12., kedd, 18.00
Ismerd meg a Mai Manó Ház történetét az év első házvezetésén! Fedezd fel Budapest leghíresebb fényképész műteremházát! A vezetés során bepillantást nyerhetsz a Napfényműterembe és a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtárba is. Az épület múltjába, jelenébe, valamint névadójának életébe Romoda Klára, a Mai Manó Ház egykori munkatársa ad betekintést.

Időszaki kiállítás

Ákos Levente: In memoriam D Uedd Udd
2023. november 28. – 2024. január 14.

Kurátor: Eperjesi Ágnes

„A történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki.” – idézi az alkotó Boris Viant, és teljes egészében igazat is kell adnunk nekik. A PaperLab Galériában kiállított munka igaznak tűnő fikció – olyan elképzelt valóság, amely nemcsak rabul ejteni képes a nézőt, hanem hosszú időre fogva is tudja tartani.

A kiállítás egy emlékalbum képeire és a képek alapján kirajzolódó történetre épül. A történet főszereplője egy fiatal férfi, aki a II. világháborúban hunyt el. Az emlékalbum összeállítója Dorirs Aiusy, a férfi 2006-ban elhunyt özvegye. Néhai férje élete mozzanatait a múlt képeivel idézi meg, a fiatalon elhunyt férfi emlékének szentelve az albumot. Az emlékalbum bemutatja D Uedd Udd felmenőit; a Blajssoane-i Köztársaságban található szülőfalujában, Toe Fuhdban töltött gyermekkorát; képet kapunk soortsavói egyetemi éveiről, D Uedd Udd hobbijáról, ami a szakmai érdeklődését is generálta; bepillantást nyerünk utazásaiba, házasságkötésébe, a fiatal pár otthonába; felidézi a háború történelmi kontextusát, hogy Blajssoane hogyan keveredett a háborúba; végül Dorirs Aiusy elbúcsúzik D Uedd Uddtól, a fronton 23 évesen elesett fiatal katonától, akivel csak rövid ideig tudtak együtt békében és szeretetben élni.

Ákos Levente: In Memoriam D Uedd Udd – Mesterséges Archívum (2022–2023) (fotókönyv)
Meddig hiszünk a szép történetnek? Mit kezdünk a furcsa nevű emberekkel, a gyanúsan kiejthetetlen, nem létező helységnevekkel? Ha elég időt töltünk a kiállítás képeivel, melyek az idős Dorirs Aiusy, a 84 éves korában, 2006-ban elhunyt özvegy otthonából kerültek ide – az albumba ragasztott zselatinos ezüst fotókkal és a falakon szereplő képekkel, a korabeli újságcikkekkel és térképekkel –, gyanúnk csak erősödik. Akár tetten is érhetjük a csalafintaságot.

A kiállítás képeit ugyanis kivétel nélkül mesterséges intelligencia generálta. Az eredetileg digitális képekből pauszpapírra negatívok készültek, melyeket az alkotó régi fotópapírokra kontaktolt, majd különböző mechanikai és kémiai antikolási beavatkozásoknak vetett alá. A kész képek így kerültek a bolhapiacon beszerzett régi keretekbe és az üres családi album lapjai közé. Felfedezésre várnak a képek önleleplező mozzanatai, melyek meglepően változatosak: hol szokatlanok, zavart keltőek, hol elbizonytalanítók, máskor abszurdak, szórakoztatóak és irracionálisak, néha szentimentálisak, és egy letűnt polgári világ esztétikáját idézik. Abban azonban mind megegyeznek, hogy nagy magabiztossággal járják be a fikció és valóság keskeny és gyakran láthatatlan, észrevehetetlen határmezsgyéjét. A klasszikus családi album ismert formája és más képi sztereotípiák megidézése (és egyidejű megbillentése) a kollektív kapcsolódás lehetőségét hordozzák.

A képeket nézve sokrétű érzés-szövet keletkezik bennünk. Azon töprengünk, hogyan lehet pusztán címszavakkal elérni, hogy a szereplők hitelesen öregedjenek, az idő múlásával is hasonlítsanak önmagukra? Mitől válik valóságossá a fiktív történet, mitől lesz hiteles egy sosem volt élet?

2023. október 11 – 2024. január 14.
Az idő illúziója – Ruth Orkin (1921– 1985) 

Kurátorok: Anne Morin, Baki Péter

Komoly kihívásokkal kellett szembenéznie annak a nőnek, aki a 20. század első felében filmkészítő szeretett volna lenni az Egyesült Államokban. Miközben a nők részt vettek az álomgyár nyersanyaggal való ellátásában, afelől nem lehetett kétség, hogy a termékek előállítói, vagyis azok, akik a kamera mögött foglaltak helyet, férfiak. Ruth Orkin (Boston, 1921. szeptember 3. – New York, 1985. január 16.) nem választhatta azt a pályát, amely iránt elhivatottságot érzett – legalábbis nem úgy, ahogy elképzelte –, és ez alapvető módon határozhatta meg fotográfiai munkásságát.
Mary Ruby némafilmszínésznő és Samuel Orkin, az Orkin Craft nevű játékhajók készítőjének egyetlen gyermekeként az 1920-as és 1930-as évek hollywoodi aranykorban nőtt fel. Tízéves korában kapta meg első fényképezőgépét, egy 39 centes Univexet. Bár elkezdett fényképezni, Ruth Orkin igazi szenvedélye a mozgókép, a filmkészítés volt.
Egy ideig küldöncként dolgozott a Metro Goldwyn Mayernél, és miközben ide-oda futkosott a részlegek között, mindig talált időt arra, hogy nézelődjön, az így nyert tudást pedig állóképeiben kamatoztatta. Az 1940-es évek elején, miközben riportfotográfiát tanult a Los Angeles-i City College-ban, olyan nagy képes magazinok számára készített fotóriportokat, mint a Life, a Look és a Ladies Home Journal.
A mozi heurisztikus ereje iránti lelkesedése azonban mindvégig ott munkált fotográfiáiban. Annak ellenére, hogy nem álmai hivatásának élt, Orkin igyekezett a film keretein belül dolgozni, olyan, a mozgó- és az állókép között elhelyezkedő nyelvet alakítva ki, amely két párhuzamos temporalitás között biztosít folyamatos párbeszédet.
Orkin képeit elemezve egyértelmű, hogy a mozi szelleme – mely a legkorábbi képektől kezdve változatos formákban jelenik meg életművében – belopódzik a képkocka apró repedéseibe, kettős mélységet hozva létre, amelyben megindul a mozgás: egy szikra, egy nyom, amely „filmes vagy időtartam-hatást” zár körül, egy szimulált időtartamot, mint amilyen a mozi egyik láthatatlan trükkje, mert hát végső soron mi a film, ha nem a mozdulatlanságból létrehozott mozgás művészete?
Orkin sorozatokkal, a mozgás felbontásával, megkettőzéssel, egyidejűséggel és szimultaneitással igyekezett a fotografikus kép időbeli tulajdonságait kombinálni a film szimulálása érdekében. Orkin vizuális nyelve a fotografikus kép és a film, a mozdulatlanság és a mozgás találkozásánál helyezkedik el. Fotóművészete egy olyan olvasztótégely, tér, amely visszaállítja az időt és a mozgást, és addig feszegeti a fényképészet nyelvének határait, amíg az be nem hódol az illúziónak és a mágiának.

Az idő illúziója – Ruth Orkin (1925–1985) című kiállítás

2023. október 11. – 2024. január 14.

Komoly kihívásokkal kellett szembenéznie annak a nőnek, aki a 20. század első felében filmkészítő szeretett volna lenni az Egyesült Államokban. Miközben a nők részt vettek az álomgyár nyersanyaggal való ellátásában, afelől nem lehetett kétség, hogy a termékek előállítói, vagyis azok, akik a kamera mögött foglaltak helyet, férfiak. Ruth Orkin (Boston, 1921. szeptember 3. – New York, 1985. január 16.) nem választhatta azt a pályát, amely iránt elhivatottságot érzett – legalábbis nem úgy, ahogy elképzelte –, és ez alapvető módon határozhatta meg fotográfiai munkásságát.

Mary Ruby némafilmszínésznő és Samuel Orkin, az Orkin Craft nevű játékhajók készítőjének egyetlen gyermekeként az 1920-as és 1930-as évek hollywoodi aranykorban nőtt fel. Tízéves korában kapta meg első fényképezőgépét, egy 39 centes Univexet. Bár elkezdett fényképezni, Ruth Orkin igazi szenvedélye a mozgókép, a filmkészítés volt.

Egy ideig küldöncként dolgozott a Metro Goldwyn Mayernél, és miközben ide-oda futkosott a részlegek között, mindig talált időt arra, hogy nézelődjön, az így nyert tudást pedig állóképeiben kamatoztatta. Az 1940-es évek elején, miközben riportfotográfiát tanult a Los Angeles-i City College-ban, olyan nagy képes magazinok számára készített fotóriportokat, mint a Life, a Look és a Ladies Home Journal.

A mozi heurisztikus ereje iránti lelkesedése azonban mindvégig ott munkált fotográfiáiban. Annak ellenére, hogy nem álmai hivatásának élt, Orkin igyekezett a film keretein belül dolgozni, olyan, a mozgó- és az állókép között elhelyezkedő nyelvet alakítva ki, amely két párhuzamos temporalitás között biztosít folyamatos párbeszédet.

Orkin képeit elemezve egyértelmű, hogy a mozi szelleme – mely a legkorábbi képektől kezdve változatos formákban jelenik meg életművében – belopódzik a képkocka apró repedéseibe, kettős mélységet hozva létre, amelyben megindul a mozgás: egy szikra, egy nyom, amely „filmes vagy időtartam-hatást” zár körül, egy szimulált időtartamot, mint amilyen a mozi egyik láthatatlan trükkje, mert hát végső soron mi a film, ha nem a mozdulatlanságból létrehozott mozgás művészete?

Orkin sorozatokkal, a mozgás felbontásával, megkettőzéssel, egyidejűséggel és szimultaneitással igyekezett a fotografikus kép időbeli tulajdonságait kombinálni a film szimulálása érdekében. Orkin vizuális nyelve a fotografikus kép és a film, a mozdulatlanság és a mozgás találkozásánál helyezkedik el. Fotóművészete egy olyan olvasztótégely, tér, amely visszaállítja az időt és a mozgást, és addig feszegeti a fényképészet nyelvének határait, amíg az be nem hódol az illúziónak és a mágiának. 

‍Anne Morin

Forrás: a Szervezők közösségi oldala, a múzeum honlapja