Magyar Nemzeti Galéria kiállítások 2024

Időszaki kiállítások

A bábu megszólal
Anna Margit (1913–1991) életmű-kiállítása
Földszint, időszaki kiállítótér - 2024. április 10. – 2024. szeptember 1.

A 20. századi magyar festészet egyik kiemelkedő alakjának, Anna Margitnak az életművét mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria. A nagyszabású, kétszázhúsz műalkotást – festményeket és grafikákat – felvonultató kiállítás minden korábbinál teljesebb képet ad a 20. század legnehezebb periódusait megélő alkotóról. A Bartók Tavasz keretében megvalósuló tárlat a művész első életmű-kiállítása.

Anna Margit az 1945–1948 között működő Európai Iskola nevű művészcsoport egyik alapító tagja és kiemelkedő képviselője. Alkotásai nehezen sorolhatók bármely képzőművészeti irányzathoz; életművének jelentős része leginkább a szürrealizmus, illetve az expresszív látásmód mentén jellemezhető.

1937-ben férjével, Ámos Imrével együtt látogatták meg Marc Chagallt Párizsban. Chagall arra biztatta őket, hogy maradjanak inkább Párizsban, de ők a nehézségek ellenére hazatértek. 1938-tól a nyarakat Szentendrén töltötték, itt teljesedett ki Anna Margit lírai festészete is. 1940 után Ámos Imrét többször behívták munkaszolgálatra, 1944 őszén látták egymást utoljára. Ámos az ohrdrufi koncentrációs táborban vesztette életét. Férje tragikus halála után Anna Margit festészete megváltozott. Az Európai Iskola keretein belül festett művein gyermeki módon, hatalmas fejjel ábrázolta – helyette szóló – bábuit, melyek az emberi léptékkel megfogalmazhatatlan szenvedést jelenítették meg. Az ötvenes és hatvanas években egyre fontosabbá vált képein az abszurd humor, a gúny. Művészetében ekkor tűntek fel a népművészet és a provinciális művészet elemei: a folklór és a giccs segítségével távolította el magától a gyászt, a tragikum összefonódott a komikummal, a nevetéssel. Késői képein bábui ótestamentumi jeleneteket idéztek meg az emlékezés szomorúságával és iróniájával.

Anna Margit az 1960-as évektől gyűjtötte a népművészeti tárgyakat, babákat és olyan egyedi hangulatú, sokszor giccses holmikat, melyek erőteljes inspirációt jelentettek festészetére is. Kiállításunkon most először mutatjuk be ezeket a tárgyakat együtt a tárgyak által megihletett festményekkel. A tárlaton Anna Margit alkotásai mellett olyan kortársainak – mindenekelőtt a férjnek, Ámos Imrének vagy Vajda Lajosnak és Farkas Istvánnak – művei is láthatók, akik valamilyen módon hatást gyakoroltak az ő művészetére is.

Kiállításunk – csaknem ötven évvel a művész utolsó tárlata után – olyan új szempontok mentén mutatja be az életművet, mint: önarckép és maszk viszonya; a nőiség sajátos értelmezése a Biblia, a mitológia vagy a tömegkultúra hatására megfogalmazott új női szerepek révén; a zsidóüldözés és a holokauszt traumájának feldolgozása; 1956 élménye; a népművészet, a giccs és a pop-art hatása, és szinte minden formában a szenvedő és túlélő ember örök problémái.

A kiállítás kurátora: Kolozsváry Marianna, művészettörténész

Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain
 C épület, II. emelet - 2024. április 17. – július 21.

A nyolcvan évvel ezelőtt lezajlott magyarországi holokauszt emlékezetét bemutató kiállítás olyan egyedi és sokszorosított grafikákat, albumokat mutat be, melyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg, narratív, figuratív, sokszor képregényszerű formában. A holokauszt képzőművészeti ábrázolása, a szemtanú művészek nézőpontja, a látottak művészi dokumentálása kulcsfontosságú a holokauszt megértéséhez, értelmezéséhez – az idő múlásával, a túlélők emlékezetének halványulásával ezek az alkotások rendkívüli mementókká is válnak.

Az alkotások nagy része közvetlenül a felszabadulás után készült – a tanúságtétel szándékával, különböző megközelítéssel, ám valamennyi a szemtanú felelősségének tudatában. Így az eseményeket (újra) átélve, azok „újrajátszásával” a személyes és kollektív traumafeldolgozásnak lehetünk tanúi. Ezek az alkotások nem tartoztak eddig a magyarországi képzőművészet kanonizált részéhez: a képzőművészeti alkotás, a történelmi dokumentum és a személyes traumafeldolgozás közötti határon állnak. Az albumok személyesek, intimek, ugyanakkor az egész világnak szóló tanúságtételek.

A kiállítás azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy vajon a személyes asszociációk, a történtek egyéni vizuális nyelven való megfogalmazása, esetenként a humor vagy a játék, és végül maga a műélvezet összeegyeztethető-e a vészkorszak borzalmaival? Hogyan segíthetik ezek az eszközök a trauma feldolgozását? Elmondhatja-e a képzőművészet azt, aminek kifejezésére a szavak nem képesek?

Gyakran hangoztatják, hogy a holokauszt témája a magyar képzőművészetben jóval a háború után, és akkor is csak burkoltan jelent meg. A tárlaton bemutatott, zömmel 1944 és 1947 között készült, a közönség számára máig szinte ismeretlen műegyüttes azonban megcáfolja azt az állítást, hogy a háború után tabu övezte volna a holokausztról való beszédet. A háború szenvedéseit nyíltan megmutató jelenetsorok több szempontból is eltérnek azoktól a későbbi évtizedekben született művektől, amelyek címükben és/vagy tartalmukban burkoltan, immár inkább a kulturális (kollektív) emlékezet részeiként, elvontabb, absztrakt módon érzékeltetik a holokauszt tragédiáját. A narratív, gyakran brutális, képregényszerű jelenetsorok mementókként fedik fel a történteket, állítanak nekik emléket, szembesítenek velük, teszik lehetetlenné a felejtést.

A tárlat különböző szekciókon vezeti keresztül a befogadókat, ily módon a szemtanú művészek megközelítésmódjainak sajátos ívét rajzolja meg. Az első egység bemutatja, hogyan élték meg a zsidó származású művészek az 1930-as évek közepétől az antiszemitizmus növekvő térnyerésének, majd a zsidóság egyre fokozódó jogfosztásának időszakát. Ezután a német megszállást követően a gettóban, a munkaszolgálat alatt és a koncentrációs táborokban készült alkotások következnek. Az eseményekkel egy időben, a helyszínen született művek sajátossága, hogy az átéltek kirajzolása (a rajz útján történő „elmondása”, feldolgozása) a dokumentálás mellett a túlélést is segíthette. A következő szekcióban a felszabadulás utáni két-három évben készült munkákat láthatjuk, amelyek az emlékek távolodásával gyakran szimbolikusabbá, elvontabbá válnak, és előfordul, hogy metaforákkal, elképzelt jelenetekkel vegyítik az átéltek dokumentatív jellegű ábrázolását. A személyes emlékezet konkrét filmkockái így lassan ötvöződni kezdenek a kollektív emlékezet sommázó képeivel. Az utolsó szekció a szemtanúszerep folytonosságát hangsúlyozza: a túlélők, akiknek munkái a háború vizuális vádirataként is felfoghatók, valóságosan is bírósági perek rajzolói lesznek, amikor a népbírósági perek és az Eichmann-per vádlottjairól készítenek rajzokat.

A tárlat közel 30 művész, többek között Kádár Béla, Bálint Endre és Gedő Ilka munkáit mutatja be, a műtárgyak nagy része a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből érkezik, melyeket más, magyarországi intézményekből és külföldről kapott művek egészítenek ki.

A kiállítás kurátora: Farkas Zsófia művészettörténész (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)

Állandó kiállítások

Modern idők - Magyar művészet a millennium és a második világháború között

A múzeum felújított, második emeleti központi tereiben látható a 20. századi állandó kiállítás, amely a századfordulótól a második világháború végéig terjedő időszak legfontosabb alkotóit és törekvéseit mutatja be. Az 1896 és 1945 közötti művészetre koncentráló kiállítási egységben közel 150 festmény, 30 szobor és 200 érem tekinthető meg.

A tárlaton a korábbiaktól némileg eltérő stiláris hangsúlyokkal, új szempontok szerinti tematikai egységekkel és életmű-preferenciákkal találkozhat most a közönség. A szimbolizmushoz és a szecesszióhoz köthető alkotások közül kiemelkedik Gulácsy Lajos Varázslat (Varázsló kertje) című műve. A Magyar Vadak, a Nyolcak (többek között Czóbel Béla, Czigány Dezső, Pór Bertalan, Kernstok Károly művei), az avantgárd (Nemes Lampérth József, Uitz Béla, Bortnyik Sándor, Tihanyi Lajos alkotásai) mellett a két világháború közötti tendenciák, Vajda Lajos és Ámos Imre festészete kapott helyet. A nagybányai művésztelep alkotói - főként Ferenczy Károly -, illetve Rippl-Rónai József művészetén túl a Képzőművészek Új Társasága (KUT) tagjainak (például Berény Róbert, Márffy Ödön) és a Gresham-kör művészeinek (Szőnyi István, Bernáth Aurél, Egry József, Pátzay Pál) remekművei tekinthetők meg.

A festmény-, szobor- és éremanyag mellett a tárlaton az Iparművészeti Múzeumból kölcsönzött tárgyak is láthatóak, amelyek a századforduló és a Bauhaus mesterművei között kaptak helyet, elsősorban azokban a korszakokban, amelyekben a művészek összművészeti szellemben, tehetségüket számos műfajban próbára téve alkottak: festettek, kerámiát, bútort és kárpitot terveztek. Az eredeti enteriőröket korabeli, archív fotográfiák segítségével megidéző terekben a gödöllői művészkolónia mesterének, az építész Toroczkai Wigand Edének népmesei motívumokkal díszített faragott bútorai, Rippl-Rónai Józsefnek az Andrássy-ebédlő számára a Zsolnay-gyárban kivitelezett burjánzó szecessziós kerámiái, vagy Breuer Marcell világhírű csővázas bútorai láthatóak.

A kiállítás egyik izgalmas újdonsága az Egy nagypolgári otthon művészi harmóniája - A Schiffer-villa címet viselőterem. A nagysikerű építési vállalkozó, a mecénás Schiffer Miksa, a neves építész Vágó József által tervezett, 1911-ben elkészült otthona a korszak modernizációs törekvéseit érzékelteti. A második világháborúban súlyosan megsérült villát Rippl-Rónai József és Csók István pannója, Kernstok Károly üvegablakterve és Fémes Beck Vilmos kútfigurái idézik meg.

A kiállítás az állandó kiállításokra szóló belépővel látogatható.

Lépésváltás - Az 1945 utáni magyar művészet újrarendezett állandó kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában
Magyar Nemzeti Galéria, C épület, III. emelet

Az 1945 utáni magyar művészet története egymáshoz kapcsolódó generációk, művészcsoportok és egyéni utat kereső alkotók munkásságának a láncolatából áll. Érvényesülésükben nagy szerepet játszottak az állami nagy intézmények és a kisgalériák, illetve azok a kiállítások, amelyeken a művészek elveiket manifesztálták

A tárlat három szempontot igyekszik egymás mellé állítani: az egyik az irányzatok párhuzamos jelenléte, a másik a kiállításnak mint meghatározó eseménynek a történeti folyamatba való beemelése, a harmadik pedig az európai tendenciákhoz való viszonyíthatóság bemutatása mértékadó művek révén.

A '45 utáni magyar művészet egyik sajátossága, hogy a különböző alkotói felfogások nem váltják, hanem kísérik egymást. Példa erre a korábbi generációkra építő absztrakt művészet vagy a kiállításon bemutatott posztszürreális tendenciák, amelyek az európai avantgárd, kísérletező alkotói módszert vették alapul, ugyanakkor a helyi művészeti hagyományokat követve jelentek meg a nyolcvanas évek elejéig, a hivatalos művészet ellenpontjaként. A párhuzamos jelenségek története az elmúlt évtizedekben szinte végig nyomon követhető.

A korszak egy-egy kiállítása a művészettörténetet meghatározó eseménynek számított. Ezt is hangsúlyozzuk a tárlat több pontján, mert világossá tesz olyan, művészek közötti kapcsolódási pontokat, amelyek sokkal inkább az elvközelségről szóltak, mint a stilisztikai azonosság vagy különbözőség kérdéséről. Ennek a figyelembevétele más fényben mutat egy-egy jelenséget vagy eseményt, mert a stiláris helyett a szellemi kapcsolatokra helyezi a fő hangsúlyt.

A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek művészeti stílusainak párhuzamba vagy ellentétbe helyezését azért is tartottuk fontosnak, mert az előbbiekben az avantgárd került dialógusba a szocializmus tűrt modernizmusával, míg a nyolcvanas években a nemzetközi kapcsolatokra építő új expresszív festészet és a fiatal generációt meghatározó underground jelenségek párhuzamát figyelhettük meg. A haladó művészek az európai és amerikai irányzatokhoz viszonyították alkotói elképzeléseiket, de a kiállítás célja, hogy megmutassa, hogy a magyar történelmi és kulturális összefüggések rendszerében egyedi, kiemelkedő teljesítmények jöttek létre.

A Magyar Nemzeti Galéria történetében az 1945 utáni, jelenkori műveket gyűjtő részleg, a Mai Magyar Osztály, később Jelenkori Gyűjtemény és az anyagot bemutató kiállítás csak a Budai Várba való felköltözéskor valósult meg 1975-ben. Ebben a változásban nagy szerepe volt a Nemzeti Galéria akkori igazgatójának, Pogány Ö. Gábornak.
A Galéria megalapítása óta gyűjti a kortárs műveket, de a szerzeményezés sokáig az állami kultúrpolitika értékrendjét tükrözte. A minisztériumi vásárlások helyett a nyolcvanas évektől az osztály munkatársai egyre inkább befolyásolhatták a gyűjtemény alakulását. A ma több mint 11 000 darabot számláló, csak '45 utáni magyar művészettel foglalkozó részleg az elmúlt majd 70 év művészetének legszélesebb körű műtárgyállományát birtokolja.

A kiállítás címe, a Lépésváltás a művészeti szemlélet fordulatait, a piac átértékelő szerepét és az intézményi rendszer átalakulását hangsúlyozza.

A kiállítás az állandó kiállításokra szóló belépővel látogatható.

Aktszobrok a századfordulóról. A Magyar Nemzeti Galéria 19-20. századi állandó kiállításának új kabinetje

Állandó kiállításunk új tematikus egységeként a múlt század fordulójától az 1920-as évek közepéig készült fehérmárvány szobrokból mutatunk be néhány jellegzetes aktábrázolás-típust a gyűjteményünkben lévő remekek közül. A tárlaton Beck Ö. Fülöp, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Ligeti Miklós, Moiret Ödön, Róna József és Sződy Szilárd aktszobrai láthatók.Az akt német nyelvből átvett szó, amelynek jelentése: "tett", "cselekedet". A művészeti kifejezés eredetileg a meztelen vagy felöltözött modell figurájának, tartásának, mozdulatának tanulmányszerű ábrázolását jelölte, majd fokozatosan vált a ruhátlan emberi test megjelölésévé.

Az akt megalkotásához a középkorban is modellt használtak, eleinte a női akthoz is férfi modellt. A női modell alkalmazása 1500 után vált általánossá. A magyar művészeti oktatásban még az 1890-es években sem terjedt el a meztelen modell után való rajzolás, pedig a franciaországi akadémiákon ekkor már általános gyakorlat volt.

A tárlaton megismertetett időszakra jellemző volt, hogy egymás mellett éltek a historizáló-antikizáló és a modern törekvések. Mindegyik felfogásra található példa a kiállított tanulmány jellegű, illetve allegorikus vagy szimbolikus aktszobrok között. Auguste Rodin (1840-1917) volt a századvég szobrászatának legjelentősebb megújítója, akitől a budapesti Szépművészeti Múzeum már 1900 körül vásárolt műveket. A bemutatott magyar szobrászati alkotások egy részén is érzékelhető a francia mester hatása.

A tárlaton szereplő valamennyi fehér márvány aktszobor frissen restaurált állapotban került kiállításra, így régi pompájukban megújulva gyönyörködhetnek bennük a nézők.

A kiállítás kurátora: Szeifert Judit

Helyszín: B épület, I. emelet

Állandó kiállítások: 

• Gótikus táblaképek és faszobrok
• Késő gótikus szárnyasoltárok
• Késő reneszánsz és barokk művészet
• Középkori és reneszánsz kőtár
• 19. századi festészet
• 19. századi szobrászat
• Munkácsy Mihály és a századvég realizmusa
• 20. századi művészet 1945 előtt